2016. december 26.

Ég a gyertya, ég...


A karácsonyi fényektől ragyogó házának háttal állva gyújtott rá a cigarettájára. A szomszéd házakból kiszűrődő mézeskalács illat keveredett a dohány jellegzetes szagú füstjével. Azokra gondolt, akik a házban maradtak. Akaratlanul is eszébe jutott a népszerű karácsonyi gyerekdal.
Ma lesz Szenteste.
Cameron McLean egész évben erre a napra várt. Mindig is gyűlölte a karácsonyt. A folytonos sürgés-forgást, amikor az anyja folyamatosan fel-le mászkál a házban, mint valami mérgezett egér. Főz. Takarít. Cseszegeti az apját, hogy csináljon már valamit, ami persze eszében sincs. Reggel felkel, elmegy dolgozni, baszik egy jót a szeretőjével majd hazamegy, és leül üres fejjel bámulni a tévét. Anya természetesen mindezt tudja. Ő is bűntudat nélkül összefeküdne egy másik üresfejű, sokkal vonzóbb férfival, ha lenne rá ideje. De nincs. Hiszen gondoskodnia kell Down-kóros gyermekéről.
Ó Daniel, az a folyamatosan ordító kis görcs…
Na meg persze így, hogy eltekint férje kilengéseitől, továbbra is költheti a pénzét.
Mondjuk, azért szívesen megtudná, kivel szokott összefeküdni.
Csak úgy kíváncsiságból.
Fertő.
Cameron tehát utálja a karácsonyt. És a családját is. Bár őket nem csak az évnek ebben az időszakában.
De az idei karácsony más lesz. Az egész éves készülődése a Szentestére meg fogja hozni a gyümölcsét. A vacsora elfogyasztása, az adventi gyertyák meggyújtása és legvégül az este legjobban várt pillanata: amikor az egész karácsonyfa fényárba borul…
Idén minden más lesz. Minden tökéletes lesz. Minden.
Már csak egy óra és kezdődik a szokásos családi vacsora. Cameronnak még el kell mennie Jenny-ért, a barátnőéjért.
Hogy mennyire gyűlöli azt a ribancot.
Cameron hívta meg vacsorára. Köztük hamarosan vége lesz mindennek, de még egyszer utoljára együtt fognak vacsorázni.
Az utolsó vacsora.
A gondolatra akaratlanul is elmosolyodott.
Olyan átkozottul tökéletes lesz.
Hanyagul a járdára pöckölte cigarettájának maradékát, majd a garázs felé vette az irányt. Még egy pillantást vetett a sarokban pihenő piros műanyag kannákra, majd beült az öreg Fiatba, ráadta a gyújtást és Jenny-ék háza felé indult.
Nem egészen húsz perc múlva a lány már a kocsijában volt. A hátsó ülésen feküdtek. Zihálva. Meztelenül. Amint Cameron odaért a háza elé és meglátta hidrogénszőke barátnőjét a kedvenc tíz centis magassarkújában, irdatlan rövid szoknyájában és mélyen kivágott pólójában, azonnal tudta, hogy még egyszer utoljára istentelenül meg fogja baszni a kocsiban. A csaj most mintha sokkal tágabb lett volna.
Ennyivel nagyobb lenne tehát a farka annak a seggfejnek, akivel majdnem fél éve kúrogat, hogy ennyire kitágította?
Beugrott neki az a kép, ahogy Jenny kéjesen nyög az alatt a faszfej alatt, és könyörög neki, hogy még mélyebbre hatoljon. Hirtelen hányinger fogta el. Aztán eszébe jutott, amit ma este fog tenni mindkettőjükkel, és a lányba élvezett. Miután felöltöztek, Jenny hátulról átkarolta őt, és azon az istenverte kívánatos hangján a fülébe súgta: Szeretlek.
Hát persze, hogy szeretsz.
Amikor megérkeztek Cameronékhoz, Anya kitörő örömmel fogadta őket. Jennynek különösen örült.
Fogalma sincs.
Apa semleges arccal fogadta mindkettőjüket. Különösen a lányt.
Leültek az ételtől roskadozó asztalhoz és nekiláttak a kellemes kis falatozásnak. Tányércsörömpölés. Csevegés. Bugyuta vihogás. Egymásnak titokban odavetett pillanatok a lány és a férfi közt. Eltévedt kezek az asztal alatt.
Hát persze, hogy egymás mellé ültek.
A vacsora végén Cameron felállt. Megköszörülte torkát, kezével végigsimított szedett-vedett ingén, majd előhúzta alóla revolverét.
Mindenki ereiben meghűlt a vér. Csak Daniel próbálta tovább folytatni az evést.
Cameron magasba emelte vörösborral teli poharát.
- Pohárköszöntőt szeretnék mondani erre az igazán nagyszerű családra. – mosolyogva pásztázta végig az asztalnál ülők arcait.
Ó, a félelem…
- Először is Danielhez szólnék, mert ő úgysem érti... Ez idő alatt ti pedig elgondolkozhattok azon, hogy vajon nektek mit akarok mondani. Nem olyan nehéz kitalálni, higgyétek el. – mosolygott… - Nos Daniel… Még csak két éves vagy. Egy két éves, kurva idegesítő, nyáladzó kis takonypóc…
- Cameron, könyörgöm ne csináld! – hallotta maga mellől az anyja rimánkodó hangját.
- Fogd be anya! – ordított, miközben a nőre szegezte fegyverét. – Majd rólad is szó lesz… Várd ki a sorodat. – mondta már nyugodtabb hangon. – Szóval Daniel… - fordult újra öccséhez – El sem tudod képzelni, milyen jó helyzetben vagy. Mindent te kapsz ebben a családban. Mindent. Az összes figyelmet. Az összes szeretetet, ami ezekbe a nyomorult emberekbe szorult – mutatott fegyverével szüleire – Sőt, még az összes pénzt is rád költik. Hidd el, mindez nem sok, pláne nem a szeretet része, de még mindig több, amit én valaha kaptam… Fogalmad sincs, mennyire szerencsés vagy. Téged tartanak valamire. Engem azonban sose tartottak semmire. Amit nem értek, mert én legalább életképes vagyok, nem úgy, mint te… Milyen lesz majd neki így élnie, anya? Mégis milyen? Egész életében gondozni fogod? Cserélni a pelenkáját? Hallgatni az idegesítő nyafogását? Mindketten tudjuk, hogy nem fogod. Felesleges élned, kicsim.
- Cameron kérlek… - az újbóli könyörgést hallva a plafonba lőtt. Mindenki sikított. Daniel arcán is megjelent a kétségbeesés.
- Jól van anya! Akkor foglalkozzunk veled… Tudod, mindig is egy figyelemhiányos ribanc voltál, nem is tudom, mit hittem… Hogy majd kivárod a sorodat. – elnevette magát. Anyja arcáról eltűntek a könnyek. Helyét kemény szigorúság vette át. – Te ugyan mindig figyelmet igényeltél, de arról elfeledkeztél, hogy talán mások is igényelnék a te törődésedet. Persze, tudom, hogy Daniel extra figyelmet igényel, ezért nincs időd rám, értem én… De ő még csak két éves. Az előző tizennégy évben, ugyan miért nem tudtál időt szakítani rám? – a nő nem válaszolt, továbbra is csak meredten nézett fiára. Cameron szomorú lett. Valami kétségbeesett mentegetőzést várt válaszul. De nem kapta meg. Csalódottan ingatta meg fejét. – Mit is vártam… Ne haragudj. Egyértelmű, hogy sosem érdekeltelek. Akkor térjünk át a kedvenc témádra: rád és a házasságodra.
- Cameron, hagyd ezt abba! – szólalt meg az apja is. Fia szavak helyett csupán egy sokat mondó pillantással válaszolt neki, amivel azonnal belé fojtotta a szót.
Hát tudja.
- Szóval anya… Mióta is tudod, hogy apa mással kúrogat délutánonként? – a nő nem válaszolt. Cameron sóhajtott. – Akkor megpróbálom még egyszer. Kedvesen. Mióta tudod, hogy apa mással kúrogat délutánonként? – ezúttal minden szótagot külön kihangsúlyozva mondott, hogy anyja biztosan megértse. Ezúttal sem érkezett válasz. – Anya a kurva életbe! – ordított, majd pisztolyával újra a mennyezetbe lőtt.
- Fél éve! – ordította félig sírva a nő – Fél éve… - ismételte, majd zokogni kezdett.
- Hmm… Érdekes. – mondta Cameron elmélázva. - És miért nem váltál el?
- Te is tudod, hogy nem lehet… Nem tudnék hova menni… És itt hagyni Danielt… Képtelen lennék.
- Hmm… Megint itt vagyunk. Itt hagyni Danielt. Szívem szakad meg amiatt a magatehetetlen kis korcs miatt. Engem nem is sajnálnál. Engem… Bár mindegy is. Már megszoktam. De tudod mi jutott eszembe? Jennyt nagyjából nyolc hónapja mutattam be apának. És azt is tudom, hogy akárcsak apa, Jenny is nagyjából fél éve teszi szét valaki másnak a lábát. Ez véletlen lenne? – fordult apjához és barátnőjéhez. Mindkettejük ereiben meghűlt a vér. Anya is csak meredten nézett rájuk. Néma csend nehezedett a jelenlévőkre. Csak Daniel bömbölését lehetett hallani.
- Ez nevetséges. – próbált hárítani az apja. – Ugyan már Cameron… Pont a barátnőddel… Hisz még csak…
- Hisz még csak tizenhat éves. És tudod apa, itt Amerikában, ha egy harmincas férfi egy tizenhat éves lánnyal kúrogat, az kurvára bűncselekmény. És ha az erkölcstelenséget is büntetnék, te bizonyára életfogytiglant kapnál. De mivel sajnos nem teszik, ezért nekem kellett a kezembe vennem az igazságszolgáltatást.
- Szívem, ugye ezt te sem hiszed el? – fordult a férfi feleségéhez, mintegy utolsó mentsvárat keresve. Azonban a nő legutolsó gondolata lett volna hinni a férjének. Tudta, hogy a fia most az egyszer igazat mond.
- Ne aggódj apa. Megkérdezzük Jennyt is. – mondta Cameron, majd a barátnőjéhez fordult. A lány egész testében remegett.
- Cameron én… Én szeretlek… Soha…
- Ahj istenem, hogy ti mennyire unalmasak vagytok! Egyikőtökben sincs annyi tartás, hogy beismerje, amit tett? – senki sem reagált. – Hát jó. Akkor vegyük végre hasznát ennek a kibaszott nagy tévének. – mutatott a háta mögött lógó plazma tévére. – És ne haragudjatok, de ehhez hátat kell nektek fordítanom, ebben az esetben pedig fennáll az esélye annak, hogy valamelyikőtök esetleg a hátamba vágja a konyhakést, hogy élve kikerüljön innen, szóval elnézéseteket kérem, de meg kell, hogy kötözzelek benneteket. – közölte mintegy egyszerű, mindennapi tényként, majd kinyitotta a komód legfelső fiókját, hogy elővegye a már odakészített kötelet és elkezdje a székhez kötözni négy vendégét. Szó nélkül hagyták. Csak Jenny próbált könyörögni, azonban egy pofonnal őt is elhallgattatta. A tévéhez lépett, csatlakoztatta mobiltelefonját, majd elindította a videót.
A videó Jenny szobáját mutatta felülnézetből. Jobbra a komód, rajta a tévével, az ablak előtt az íróasztal, mellette pedig Jenny ágya, rajta pedig a lány és Cameron apja. Meztelenül. Szeretkeznek.
Szeretkeznek…? Sokkalta inkább nevezhető baszásnak az, amit a kamera rögzített. Jenny éppen szájával kényezteti a férfi meredező férfiasságát, aki kéjjel telt arccal nyugtázza a lány szolgálatait. Kis idő múlva hajánál fogva rántja maga elé a lányt, majd hátulról hatol belé. Jenny hatalmas nyögései csak még szaporábbá és hangosabbá válnak, amikor a férfi gyors tempóban ki-be kezd járni benne. Cameron felhangosítja a tévét. Az egész házat Jenny és Cameron apjának a nyögései töltik be.
- Elég lesz. – mondja az apa.
- Pedig még csak most jön a kedvenc részem. Tudod, amikor hirtelen kihúzod a farkadat, a hátára fordítod, aztán ráélvezel az arcára, ő pedig…
- Cameron elég lesz! – ordított ezúttal az anyja. Ez a kép örökre beleégett emlékezetébe.
- Hát jó, ha nem akarjátok végig nézni… - mondta csalódottan, majd leállította a felvételt. – Tudod apa, nagyon nagy farkad lehet. Mióta Jennyvel csináljátok, sokkal tágabb lett. Nagyon jól érezni. Tudod anya, most már tudom, anno miért mentél hozzá apához. Nem a csinos kis pofája miatt vagy az intelligenciája miatt, hanem csakis a nagy farka volt az, ami megfogott benne.
- Te szemét. – ordította bőszülten az apja. Fel akart állni, hogy a lelket is kiverje a fiából, de a kötél megakadályozta ebben. Összetörten roskadt vissza a székre.
- Még ő a szemét? – kérdezte bőszülten a felesége. Ölni tudott volna a szemével. – Te kúrogatod a tizenhat éves barátnőjét. Tizenhat, John… Kettőtök közül neked kell a pokolban rohadnod. Nem neki. És te, Jenny… Ránézésre is egy ribanc vagy. De hogy a barátod tulajdon apjával… Ezt még belőled sem néztem volna ki. – Cameron arcán mosoly jelent meg. Egész este ezt várta. Az indulatokat.
- Talán ha maga megfelelően kielégítette volna, nem csinálta volna ezt. – vágott vissza a lány. – Nézett már tükörbe? Maga öreg. És csúnya. Csodálom, hogy egyáltalán valaki lefeküdt magával. Minimum kétszer. – nézett rá a két fiára.
- Te utolsó ribanc. – anya a székkel együtt próbált felállni és Jenny felé indulni, lendületével azonban felborította az asztalt díszítő adventi koszorút mind a négy égő gyertyájával. Az asztalterítő azonnal lángra kapott. Cameronból önkéntelenül is kárörvendő kacaj tört ki.
- Hát ez kurva jó! Jobb, mint ahogy elterveztem.
- Cameron, miről beszélsz? Oltsd már el! – rimánkodott Jenny. A fiú ezt azonban már nem hallotta. Már az udvaron volt. A garázs felé rohant. A benzineskannákért.
-----------------------------------------------------------------------------------------------
Az égő házának háttal állva gyújt rá a cigarettájára. Az égő faberendezések illata keveredik a dohány jellegzetes szagú füstjével. Azokra gondol, akik a házban maradtak. Az ő négy adventi gyertyájára és a ragyogó karácsonyfájára…
Akaratlanul is eszébe jut a népszerű karácsonyi gyerekdal.

Ég a gyertya ég,
el ne aludjék,
szíveinkből a szeretet
ki ne aludjék.

Ég a gyertya ég,
el ne aludjék,
szívünkből a rosszaság is
kitakarodjék.

Ég a gyertya ég,
nő a fényesség,
sötét Földhöz a fényesség
egyre közelébb.

Ég a gyertya ég,
az adventi négy,
azt lobogják, azt hirdetik:
Jézus üdvözlégy!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése