A következő heti szerdám mintha egy
örökkévalóság lett volna. Bár most, hogy így visszaemlékszem, ez nem is igaz.
Nem csak a szerdám, az egész hetem lázas várakozással telt. Azzal az
izgatottsággal vártam azt a napot, amivel a gyerekek rohannak oda karácsonykor
a fa alá, hogy minél hamarabb kibonthassák az ajándékukat. Igen, ez a megfelelő
hasonlat. Csak az én ajándékom nem egy kisvasút volt, vagy egy játékautó, hanem
Ő. Mindemellett pedig korántsem volt biztos, hogy ott lesz a fa alatt.
Legalább ezerszer, ha nem többször
játszottam végig az agyamban a legelső találkozásunkat. Mit gondolhat rólam?
Ismételgettem folyamatosan a kérdést. Talán hülyének és eszementnek gondol?
Vagy egyenesen azt hiszi, hogy megőrültem, és nemhogy csak a kávézóban nem lesz
ott, hanem ezentúl a környéket is messziről elkerüli, nehogy véletlenül ismét
összefusson velem?
Megijesztettem, ez nem kérdés. Ezzel
attól a pillanattól kezdve tisztában voltam, amikor befejeztem azt az ostoba
monológot, amire még csak nem is emlékszem.
Nem láthatok bele a fejébe. Nem
tudom, hány férfitől hallotta ugyanazokat a szavakat, mint tőlem, nem tudom,
van-e számára ezeknek a dicséreteknek még valamilyen értéke. Akkor még
biztosnak véltem, hogy nem én voltam az első, aki ezeket elmondta neki, hiszen
mint már ezerszer leírtam, annyira gyönyörű…
Biztos voltam benne, hogy nem a
mondandómmal ijesztettem meg, hanem azzal, hogy így hirtelen letámadtam.
Persze, ki ne ijedne meg, ha egy
vadidegen odaülne az asztalához egy kávézóban, és hirtelen elkezdené isteníteni
őt. A többiek, akiktől már hallotta azokat, amiket tőlem, nyilván nem az első
találkozás alkalmával mondták ezeket neki, hanem a harmadik-negyedik randevú
alkalmával. Igen, nekik valószínűleg hamarabb leesett, hogy egy ilyen finom nőt
nem kellene letámadni egy ilyen vallomással az első adandó alkalommal.
Mekkora hülye vagyok.
Abban az egy hétben ez a mondat jó
párszor átfutott az agyamon, de nem annyiszor, mint szerdán, azalatt a pár óra
alatt, amíg abban a kávézóban és annal az asztalnál ültem, ahol először
megláttam Őt egy héttel azelőtt. Nem tudtam pontosan, hány órakor fog
megérkezni. Előző héten talán öt óra körül mentem be kávét inni, mert munka
után mindig szükségem van egyre, de előző nap elromlott a kávéfőzőm, így ezt a
megoldást találtam ki. Igen, öt óra körül lehetett. Ő akkor már ott ült, de nem
tudom, mennyi ideje. Nem tudtam, mikor érkezett, azt sem, hogy csak a könyv
miatt maradt olyan sokáig, és normális esetben csak öt percet van-e bent, vagy
minden szerda délutánját ott tölti…?
Nem tudtam semmit.
Négy órára mentem oda, de háromnegyed
óráig nyoma sem volt. Komolyan kezdtem azt hinni, hogy nem jön el. Végül is
teljesen érthető lett volna.
Negyed óra, és elmegyek. Futott át az agyamon, bár tudtam, hogy nem fogok elmenni
negyed óra múlva, hanem zárásig ott fogok ülni annál az ablak melletti
asztalnál.
Öt, tíz, tizenöt perc, vagy talán egy
óra telt el ezután a gondolatom után? Nem tudom, de az biztos, hogy akkor valaki
belépett a kávézó ajtaján. Nem láttam, ki volt azt, mert háttal ültem az ajtónak
– nem akartam elfoglalni a helyét – csupán a kilincs hangját hallottam, illetve
az ajtó koppanását, amint valaki becsukja. Hátra fordultam. Reménykedtem, hogy
Ő lesz az, bár már rég felhagytam ennek az esélyével, de próba szerencse,
gondoltam.
A remény nem hagyott cserben.
Ő volt az.
Amikor megláttam, reflexszerűen
rámosolyogtam. Megint feketében volt.
Mikor ő is meglátott, egy pillanatra
megtorpant. Valószínűleg ő sem számított arra, hogy itt leszek, mert
meglepettséget láttam az arcán. Egy pillanatra megijedtem, hogy sarkon fordul
és elmegy, mert semmi kedve nincs hozzám, de végül nem így tett. Odajött az
asztalhoz, és leült. Egy kis ideig nem szóltunk egymáshoz, csak néztük a
másikat.
- Jó napot!
Mit hozhatok Önnek, hölgyem? – kérdezte a közben odalépő pincér.
- Egy karamellás latte-t kérnék. –
mondta anélkül, hogy rápillantott volna az itallapra. A pincér bólintott, majd
elment.
- Hát eljöttél. – törtem meg a
csendet. – Már kezdtem azt hinni, hogy nem fogsz.
- Ezt én is mondhatnám. Egyáltalán
nem számítottam rá, hogy újra itt leszel. – felelte kissé meglepetten. Tehát
jól gondoltam, hogy nem igazán várt rám.
- Miért? – kérdeztem. Talán nem
tűntem őszintének a múltkor? Pedig én eléggé őszintén mondtam mindent.
- Hát… Nem is tudom. Nem tűnt
logikusnak. Olyan hihetetlen volt az egész. Már a múltkori találkozásunk is. –
válaszolta. Logika. Hirtelen kíváncsi
lettem, mivel foglalkozik. A szüleimnek az egyik ismerőse rendőr, a volt
felesége pedig ügyvéd. Tőle hallani nagyon gyakran a logika szót.
- Unalmas lenne az élet, ha minden és
mindenki logikus lenne, nem igaz? – kérdeztem. Ahogy ott belegondoltam, Belőle
is könnyedén ki lehetett nézni, hogy jogi egyetemet végzett. Könnyen el tudtam
képzelni, ahogy egy tárgyaláson érvel a bírónak az elegáns, fekete
ceruzaszoknyájában. Hiszen Ő maga is elegáns, határozott és kimért volt.
Tökéletesen illett hozzá a fejemben az a munka.
- De, persze. – válaszolt. Ezután egy
ideig egyikőnk sem tudott mit mondani, így gondoltam, megkérdezem, miért
szerdánként jár ide. Talán valami összefüggés van eközött és a munkája közt.
- Öhm… Jegyszedő vagyok a közeli
színházban, de a város másik felében lakom, így a négy óra öt perces busszal
kell eljönnöm, mert az utána következő busz csak fél hétkor indul, amivel nem
érnék be a hétkor kezdődő előadásra. A menetidő nagyjából negyven perc, tehát a
buszom háromnegyed ötre ér ide. Az előadásig tehát nem kevés időm van, amit itt
szoktam elütni, főként olvasással. – kapkodva beszélt és közben egyszer sem
nézett a szemembe. Mindezt betudtam annak, hogy valószínűleg eléggé ideges,
mivel egyáltalán nem számított rám. Ezután próbáltam tovább fűzni a
beszélgetést. Megtudtam, hogy jegyszedőként csak másodállásban dolgozik,
egyébként titkárnő egy biztosítási cégnél, ami nem fizet igazán jól – és az
arckifejezéséből ítélve nem is nagyon szeretett ott dolgozni. Egyébként
titkárnőként is könnyen el tudtam képzelni – talán megint csak az elegáns ruhák
miatt – de már akkor éreztem, hogy az a munka tényleg nem neki való. Már akkor
tudtam, hogy sokkal nagyobb dolgokra érdemes.
- Én informatikus vagyok. – kezdtem
bele, miután láttam, hogy egyikőnk sem tud mit mondani. Gondoltam, ez elég
témába vágó.
- Ne már. – kiáltott fel nevetve.
Talán kicsit csalódott volt, de nevetett, így nem igazán tudtam mire vélni ezt
a reakciót.
- Mi a baj? – kérdeztem vissza már én
is mosolyogva.
- Éppen az előbb jutott eszembe, hogy
olyan most végzett mérnök kinézeted van, erre még sem az vagy, hanem
informatikus. Annyira illúzióromboló.
- Nem inkább Csillagközi Romboló? –
életem legrosszabb poénja volt, de azóta is örülök, hogy előálltam vele.
- Óó, azt a poénos mindenedet. Ez
szörnyű volt… De tényleg. – mindezt nevetve mondta. Gyönyörű mosolya volt…
- Akkor miért nevetsz? –kérdeztem
vissza.
- Annyira rossz volt, hogy szinte már
jó. – válaszolta fülig érő szájjal. Akkor nézett először hosszabb ideig a
szemembe. Kíváncsian, érdeklődéssel nézett, mintha kutakodna valami után az
arcomon. Talán akkor merült fel benne először, hogy nem viccnek szántam a múlt
hetit.
- Mi az? Még mindig a hatalmas poénom
hatása alatt vagy? – kérdeztem, amikor már vagy három perce néztük egymást.
Szótlanul. Mosolyogva.
- Igen. Tényleg szörnyű volt. De az
az igazán rossz fajta… Na, de mesélj valamit.
- Meséljek? Én? Mégis mit? – meglepődtem
ezen a kérésén. Egyszerűen semmi sem jutott eszembe, amit mesélhettem volna.
Sosem volt valami izgalmas életem.
- Nem tudom. Akármit. Tényleg bármit.
Bármit, ami eszedbe jut. Mesélj mondjuk a munkádról, a kedvenc filmedről, arról, hogy milyen zenéket hallgatsz, a
családodról, vagy akár a szomszéd kutyájáról. Bármiről. – a szomszéd kutyájáról
eszembe jutott, hogy a szomszédomnak tényleg van egy kutyája, akinek még
története is van, amit el lehetne mesélni, így mivel meglepődöttségem miatt
semmi más téma nem jutott eszembe, ami jó indítása lehet egy ilyen monológnak,
így hát belekezdtem Bruno történetébe. És most te, kedves akárki, aki ezt
olvasod, ne hogy azt hidd, hogy legalább három órán keresztül a dán dog, Bruno
történetét ecsetelgettem Neki, Ő pedig halálra unva hallgatott, unalmában
percenként az órára pillantva. Közel sem erről volt szó. Nem épp rövid
monológom során a világ összes témáját érintettem, és biztos vagyok benne, hogy
már akkor minden információt megtudott rólam. De élvezte. Végig engem nézett,
hol a szememet, hol az arcomat figyelte. Nevetett és elszomorodott, néhol még
bele is kérdezett a történeteimbe. Végig figyelt. Sosem tartottam magam a szavak
emberének, de akkor kifejezetten büszke voltam arra, hogy legalább egy órán
keresztül fenn tudtam tartani valakinek az érdeklődését. Persze nem hiszem azt,
hogy hirtelen a csúcsra fejlődtek a szónoki képességeim. Egyszerűen csak
hallani akart engem.
Legalább is így hiszem.
Most komolyan, kinyírod a szókincsemet >.< A zseniális összes szinonímája sem lesz elég :( De tényleg :D Eszméletlen jó :3
VálaszTörlésIsmételten nagyon szépen köszönöm ^.^ Remélem tudod, hogy ezekkel a kommentekkel baromira feldobod a kedvemet. :D
Törlés