2015 októberében már
lassan nyolc hónapja együtt voltunk. A téli randevúnktól kezdve számoltuk az
együttlétünk idejét. Attól fogva éreztük azt mindketten, hogy átléptük azt a
keskeny határmezsgyét barátság és szerelem között, mely sokak szerint nem is
létezik.
Ezalatt a közel nyolc
hónap alatt egyre jobban megismertem Őt, de közel sem teljesen. Sőt, még most,
több, mint egy év után sem lenne bátorságom azt mondani, hogy teljes egészében
ismertem.
Ahogy egyre közelebb
kerültem hozzá, egyre jobban beleszerettem. Első találkozásaink alkalmával
tökéletesnek láttam Őt. Tökéletesnek és éppen emiatt elérhetetlennek. Aztán az
elérhetetlenség megszűnt, és egyszer csak a karjaimban tudhattam. A napok,
hetek, hónapok alatt azonban arra is ráeszméltem, hogy Ő sem tökéletes.
És ezzel nem is volt
baj.
Igazából Ő maga hívta
fel a figyelmemet ezekre az apró, teljesen lényegtelen dolgokra, amiket
magamtól sosem vettem volna észre. Tökéletesen elégedetlen volt Önmagával, és
ezt nagyon sokszor hangoztatta is. Mindig mondta, hogy túl kerek az arca, túl magas
a homloka, nem elég szép a bőre, na és hogy túl kövér.
Mindig jót nevettem
ezeken.
Igen, kerek volt az
arca. Igen, magas volt a homloka. Nem, nem volt vékony és nem volt tökéletes a
bőre sem. De érdekeltek ezek a dolgok valaha is engem?
Nem.
Mert ezekkel együtt
volt gyönyörű.
Minden egyes
alkalommal, amikor megkérdeztem Tőle, miért gondolja azt, hogy csúnyább lenne,
mint az összes többi lány, nem tudott válaszolni. Nem tudott válaszolni, mert
ez az állítás nem volt igaz. Csupán azért látta csúnyának Magát, mert Önmagáról volt szó, Ő pedig végtelenül
kritikus volt Önmagával szemben. Ha ugyanezt a külsőt valaki máson látta volna,
valószínűleg Ő is szépnek gondolta volna. Csupán az nem tetszett neki, hogy a
tükörben látja.
Aznap este zaklatottan
ért haza.
Egész héten furcsa
volt. Szomorúnak és elveszettnek tűnt, de ahányszor rákérdeztem ennek az okára,
mindig csak legyintéssel válaszolt. Ezalatt az idő alatt már megtanultam, hogy
ilyenkor felesleges faggatnom, ezért mindig csak átöleltem, és hosszú percekig
így üldögéltünk. Majd ha úgy akarja, elmondja – gondoltam minden egyes
alkalommal.
Amikor egy szombat
reggel bejelentette, hogy el kell mennie, és majd valamikor este fog csak
hazaérni nem kérdeztem, hogy hová megy, vagy hogy mit fog csinálni. Nem láttam
rá okot.
Este, amikor hazaért,
volt valami furcsa a szemében. Igyekezett kerülni a szemkontaktust, de mégis
észrevettem szemeiben azt a különös csillogást.
Könnyek.
Még sosem láttam sírni
azelőtt.
Már akkor tudtam, hogy
erős lány. Sokkal erősebb, mint az átlag ember. Így ha sír, akkor annak valami
nagyon komoly oka kell, hogy legyen.
A konyhapultra
támaszkodva zokogott. Remegő kezével egy pohárért nyúlt, azonban még mielőtt
vizet engedhetett volna bele, kiejtette a kezéből, a pohár pedig egy hangos
csattanás után apró szilánkokra törve hevert a padlón.
Természetesen azonnal –
még mindig zokogva - nekilátott a szilánkok összetakarításának. Lassan
odaléptem mellé, gyengéden kivettem a kezéből a seprűt, majd odavezettem a
nappali kanapéjához, leültettem és átöleltem. Pár perc után éreztem, hogy kezd
megnyugodni.
- Mi a baj? –
kérdeztem gyengéden.
- Én… Én csak… Apa meg…
Meghal… - a mondat vége ismételt sírásba fulladt, de nem is kellett befejeznie.
Értettem enélkül is. Hosszú ideig szinte megállás nélkül sírt. Szörnyű volt. Tehetetlen
voltam. Ő szomorú volt, én pedig nem tudtam tenni ez ellen semmit. Semmit.
- Tudod,
sosem… Sosem tudtam elképzelni, hogy milyen érzés lesz ezt átélni. Tudtam, hogy egyszer meg fog halni. Hiszen mind
meghalunk egyszer. De hogy ilyen érzés lesz… Hogy ennyire fájni fog… Amikor megtudtam, fel sem fogtam igazán. Csak
ma, a temetésen. Látni azt az embert mozdulatlanul… élettelenül, akire egész
életemben számíthattam… Azt az egyet, aki úgy szeretett, ahogy vagyok…
- Miért nem mondtad
el? Tudod, hogy rám mindig számíthatsz.
- Igen, csak… Csak nem
akartalak terhelni vele… Azt hittem, hogy… Eddig mindig, mindent egyedül
csináltam végig. Azt hittem, ez is menni fog, de ez… ez nem megy… Ne haragudj…
- úgy látszott, újra elkezd majd zokogni, de egy kis szünet kellett csak, hogy
folytatni tudja. – Tudod, nem is lett volna olyan szörnyű, ha anyám meg nem
jelenik… Nem kapott meghívót, így fogalmam sincs, honnan tudhatta meg, hogy
mikor lesz a temetés. A ravatalozás közepén egyszer csak berontott és elkezdett
ordibálni… Szidta apát… Rendőrt kellett hívni, mert nem volt hajlandó elmenni…
Egy káosz volt az egész… Nem értem… Ha már éltében nem hagyta békén, legalább
halálában hagyja nyugton… - itt sóhajtott egyet. Nem tudtam, mit mondhatnék. –
Tudod, sosem szerették egymást. Apa szerette anyámat, de neki csak a pénz
kellett. Hogy hozzá kösse magát, teherbe esett. Csak azt nem vette számításba,
hogy apa esetleg csődbe mehet. Nem tartotta lehetségesnek, egy idő után azonban
mégis bekövetkezett. Ezek után persze apa lett az oka mindennek. Aztán amikor
elég idős lettem, már én is. Sosem voltam elég jó. Kiváló tanuló lettem volna,
ha tudtam volna rajzolni, de nem tudtam, ezért rajzból mindig csak négyesem
volt. Szép se voltam soha, és ezt elég sűrűn az orrom alá dörgölte. Mindig azt
mondta, hogy ha már kiváló tanuló nem vagyok, legalább szép lehetnék.
Tanulhattam akármennyit, megírhattam az összes dolgozatot ötösre, letehettem
volna a világ összes nyelvvizsgáját, akkor sem lettem volna neki elég jó.
Mindig mondta, hogy nem érek semmit. Hogy nem érti, miért vannak barátaim,
miért áll egyáltalán bárki is velem szóba, hogyan tud bárki is rám nézni. Hogy sosem leszek elég jó senkinek. Hogy sosem fog soha, senki
szeretni. Mert nem vagyok elég jó.
Persze mindent megtettem, hogy ezt megcáfoljam, de úgy látszott, sosem fog
sikerülni. Volt pár kapcsolatom. Pár elég elbaszott kapcsolatom. Minden
alkalommal, amikor anyám fülébe jutott egy-egy szakításom híre, látszott az
arcán, hogy örül. Egyszerűen örült…
Érted? Örült, hogy igaza van. Örült, hogy semmi sem sikerül nekem. Hogy
boldogtalan vagyok… Csak apa volt nekem. Mármint, voltak barátaim, de ezeket
soha nem mondtam el nekik… Tudtam, hogy nem értenék meg. Mindegyikőjük boldog
családból jött. Ahol a szülők szeretik egymást. Nekik ez volt a példa, amit
otthon láttak. Ők ezt várták az élettől: boldogságot és szeretetet. Én pedig
mit láttam? Színtiszta gyűlöletet…
- Egyáltalán…
Egyáltalán miért vagy még velem? – kérdezte, szinte kétségbeesetten. – Amint
kilépsz az utcára szembejön veled minimum hat, nálam sokkalta szebb lány, akik
fele ilyen depressziósak, fele ennyire pesszimisták és minimum kétszer
kedvesebbek nálam. Bármelyikőjüket megkaphatnád. Bármelyikőjüket. Miért pont én…?
- Egyszerűen Te
kellesz nekem. Senki más. Te kellesz, minden hibáddal együtt… Tudom, hogy nehéz
elhinni, ezek miatt, amiket most elmondtál, de… De gyönyörű vagy. Gyönyörű vagy
és értékes. És igenis megérdemled a szeretetet. Tudom, hogy egy nagy semminek
látod magadat. Hibák halmazának, aminek nem is kellene léteznie. De figyelj rám
egy kicsit, ha… Ha tényleg az lennél, amit anyád állít, vagy amit Te gondolsz
magadról, lenne ennyi barátod? Itt lennék én Neked? Hidd el, én sem engedek
közel magamhoz sok embert, de akiket igen, azokat okkal. Nézz bele a tükörbe és
gondolkodj egy kicsit. Nézd meg magad jobban és lásd meg magadban a szépet.
Lásd meg magadban a jót. Nem hibák sorozata vagy. Nem vagy selejt. Eleve, ha
csak a külsődet nézzük… Gyönyörű a hajad… Nem hiszem, hogy sok lánynak lenne
ilyen dús, ébenfekete haja. És tudom, hogy utálod a fehér bőrödet, mert mindig
is olyan napbarnított színűt akartál, mint ami a többi lánynak van, de hidd el…
hidd el, hogy egy ritka szép kontrasztot képez a fekete hajaddal. És tudod te,
hogy hány lány költ rengeteg pénzt ajakfeltöltésre abban reménykedve, hogy
olyan ajkaik legyenek, mint a tiéd? Nem tudod, hogy milyen gyönyörű szemeid
vannak… És az, hogy kövér lennél, egyszerűen nem igaz. Nem tudod, hány lány
vágyik ilyen alakra, mint amilyen neked van. Nem tudod, hogy lány fordul meg
utánad irigykedve az utcán. Csak a hibákat látod magadban. Nem tudod, mennyire
odaadó vagy. Mennyire odaadóan tudsz szeretni, hogy mekkora szenvedéllyel tudod
csinálni azt, amit szeretsz. Nem tudod, hogy mennyire erős vagy. Tíz ember nem
bírná el azt a terhet, amit Te egyedül cipelsz magaddal nap mint nap. És
végképp nem tudod, hogy ezek miatt és még más ezer dolog miatt mennyire
szerethető vagy. Hogy mennyire szeretlek mindezek miatt… - mikor befejeztem,
már nem zokogott, csak meredten nézett rám, majd gyengéden megcsókolt, és még
közelebb húzódott hozzám.
Tudtam, hogy ez a csók egy köszönöm volt.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok!
Tudom, tudom, jó rég volt rész. Ne haragudjatok, de nagyon sokat kellett tanulnom, egyrészt az iskola miatt, másrészt pedig nyelvvizsgára készültem. DE végre vége, sikeresen letettem, így mostantól remélhetőleg ennél sooookkal gyakrabban lesznek részek.
Köszönöm a türelmeteket, és remélem, tetszett az új rész. :)
További szép estét! :)
Sabina
Mikor jön a következő rész? :o
VálaszTörlésMég ma felkerül ;)
Törlés