2016. július 17.

Szerelem - Találkozás I.



Egy szürke, téli napon pillantottam meg őt legelőször a kávézóban. Egyedül ült egy ablak melletti asztalnál egy vékonyka könyvet olvasva. Fekete harisnyás lábait elegánsan keresztbe tette, egyik lábfejét lassú ütemben fel-le mozgatta. Az asztalra támaszkodva olvasta a könyvét, jobb kezével a lap jobb felső sarkát morzsolgatta. Tudtam, hogy hamarosan lapozni fog. Így is történt. Elmosolyodtam. Hirtelen megmozdította a fejét. Azt hittem megérezte, ahogy őt nézem, de csak a kávéjáért nyúlt. Hófehér ujjaival lassan fogta meg a csésze fülét, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban összeroppanhat kezében. Óvatosan a szájához emelte, majd belekortyolt italába. Azonban figyelmetlen volt, túl hamar vette el; egy csepp a kávéból ott maradt ajkán, majd lecseppent az asztalra. Elegáns, nőies tartása nem változott meg, csupán lopva körbenézett, hogy nem látta-e senki az esetet, majd egy szalvétával letörölte az asztallapot, majd újra belemélyedt a könyvébe. Mintha mi sem történt volna. Újra elmosolyodtam.
Énmagam a pultnál ültem. A kávémhoz még hozzá sem nyúltam, pedig az már valószínűleg rég kihűlt. Egy ideig még így néztem őt. Figyeltem, ahogy lábfejét fel-le mozgatja, ahogy lapozza a könyvét. Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ott így, ahogy azt sem tudom igazán megmondani, miért akadt meg rajta a szemem. Talán magabiztos, nőies tartása, vagy a hosszú, szinte egész arcát eltakaró, a lámpafénytől különösen csillogó ébenfekete haja követelte ki magának a figyelmemet? Vagy a fekete ruhája miatt tűnt ki a tömegből? Nem is tudom. Körbe néztem a kávézóban. Szinte minden férfi a telefonja képernyőjét bámulta, vagy az ablakon kitekintve kortyolta a kávéját. Hirtelen szomorú lettem. Senki sem vette észre a lányt. Egyedül én.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy azon tűnődöm, milyen színű lehet a szeme. Vajon nagy, melegséget sugárzó barna, vagy a tiszta tengervíz színében pompázó igéző kék szemekkel áldotta meg a természet? Nem tudtam eldönteni, de egy dolgot tudtam: bármilyen színű is, csak gyönyörű lehet.
A könyv még elolvasatlan lapjai egyre csak fogytak. Tudtam, hogy amint kiolvassa, fel fog kelni és ki fog sétálni a kávézó ajtaján. Ki az életemből.
Csak a szeme színét… csak a szeme színét had tudjam meg.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy az afelé az asztal felé sétálok, ahol ő ül. Nem tudom, mikor álltam fel, sőt azt sem, hogy egyáltalán mikor döntöttem el, hogy fel fogok állni és oda fogok menni hozzá. Furcsán hangozhat, de mintha nem én irányítottam volna a testemet és a cselekedeteimet.
- Szia! Ne haragudj a zavarásért, leülhetek? – kérdésemre válaszul először kicsit meglepődve rám emelte szemeit. Elmosolyodtam. Kék.
Lassan végig pásztázta a helységet. Amikor visszanézett rám, szemeiben az értetlenség és most már tudom, hogy a „Minek akarsz te ideülni?” kérdés csillogott, de végül bólintott, én pedig elfoglaltam a vele szemben lévő széket. Én is körbe néztem és rájöttem, másodszorra miért nézett ilyen furcsán rám: minimum öt asztal volt még teljesen szabadon, vagyis akármelyikhez leülhettem volna. Jogosan tehette fel magában tehát a kérdést: Miért ezt az asztalt választotta, ha bőven van még szabad hely?
Talán nem volt jó ötlet idejönnöm.
Miközben ezek a gondolatok cikáztak a fejemben észre se vettem, hogy végig Őt néztem. Ahogy enyhén a könyv fölé hajolt fekete hajának elülső, rövidebb tincsei gyengéden előre omoltak keretet adva hófehér, kissé kerekded arcának. Fekete rövidujjas ruhája szolid dekoltázzsal operált. Ha nem hajol előre, meg sem láthattam volna apró, kerekded melleinek körvonalát.
Most már tudom, hogy illetlenség volt így bámulnom őt, de akkor nem voltam magamnál.
- Nem is iszol semmit? – ekkor hallottam meg először a hangját. Mély, figyelmet követelő, de mégis kellemes volt, nem az a tipikus magas, kislányos hang. Bár nem vártam mást: Ő nem kislány volt, hanem Nő.
- Tessék? – kérdeztem vissza. Annyira belemerültem hangja rezdüléseibe, hogy nem fogtam fel a szavakat, amelyeket ajkai formáltak.
- Azt kérdeztem, hogy nem iszol-e semmit. – ismételte meg. Ekkor eszméltem rá, hogy a kávémat egy az egyben a pulton hagytam. - Az emberek általában azért jönnek kávézóba, hogy kávézzanak. – folytatta szótlanságomat látva - Legalábbis az én fejemben még ez az illúzió él. Bár ha te is csak az ingyen Wi-fi-ért jöttél, mint a vendégek nagy része, azt is megértem. – tárgyilagos hangleejtéssel, kissé gyorsan beszélt, mintha sietne valahova.
- Nos… - kezdtem szavak után kutakodva – Én már kávéztam. Csak… - nem tudtam, mit mondjak Neki. El kellene mondanom, hogy megakadt rajta a szemem a pultnál ülve, és azon gondolkoztam legalább fél óráig, hogy milyen színű lehet a szeme, és hogy így közelebbről még gyönyörűbb az egész lénye, mint amire legszebb álmaimban mertem gondolni? – Csak meguntam, hogy már egy jó ideje csak a pult mellől láthatlak úgy, hogy fogalmam sincs, milyen színű a szemed, vagy hogy milyen is vagy valójában.
Ezután nézett először a szemembe. Íriszének színe teljesen elvarázsolt. A világ összes kékjéből volt benne egy kicsi. Az a szempár volt az övé, amit ha sokáig néz valaki, meglelheti benne egyaránt a sekély, kristálytiszta, szinte átlátszó tengervíz, és a több száz méter mély, szinte már a feketébe áthajló óceán színét. Van benne egy kicsi a napsütötte azúrkék ég színéből, a távoli, ködlepte hegyek homályos kékségéből, a jégcsap fényes csillogásából és egy kicsi abból a türkizből, amiről lehetetlen eldönteni, hogy a zöldre vagy a kékre hasonlít-e inkább.
Ahogy néztem ezt az ezüstösen csillogó szempárt, hirtelen mintha elvesztettem volna az eszemet. El akartam neki mondani, hogy teljesen elvarázsolt. El akartam neki mondani, hogy meg akarom ismerni, hogy beszélgetni akarok vele, vagy ha nem akarja ezt, akkor csak hagyja, hadd nézzem még egy kicsit, hadd teljek be a látványával, mert örökké emlékezni akarok rá, még ha soha többé nem is láthatom.
Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy beszélek. Nem tudom pontosan, mit mondhattam. Csak beszéltem és beszéltem. Valószínűleg róla, mivel azokban a pillanatokban csak Ő járt az eszemben. Ahogy egyre csak beszéltem és beszéltem, végig rám szegezte tekintetét. Arcát nem láttam, mert végig a szemeit néztem. Azokat a szemeket, melyekben teljesen elvesztem.
Egy idő után kifogytam a levegőből, pedig biztos vagyok benne, hogy még legalább egy fél napig tudtam volna beszélni Neki. Akármiről, ha azzal elérem, hogy csak egy perccel is tovább maradjon.
Valahogy sikerült elszakítanom tekintetemet az övétől. Ekkor vettem csak észre, hogy arcára valamiféle furcsa arckifejezés ült ki. Először azt hittem a félelem jeleit látom rajta. Gyomrom teljesen összeszorult erre a gondolatra. Talán megijesztettem. A későbbiek folyamán azonban rájöntem, hogy ez nem volt más, mint a színtiszta döbbenet. Mint később megtudtam, soha, senki nem mondott neki még csak hasonlókat sem.
Újra a szemébe néztem. Csillogott. Mintha könnyes lett volna, de nem esküdtem volna meg rá.
Egész addig csak meredten ült és engem nézett, de egyszer csak hirtelen becsukta a könyvét és becsúsztatta mellette pihenő táskájába. Indulni készült.
- Nézd, sajnálom, ha megijesztettelek, csak… - bocsánatot akartam kérni azért, amiket mondtam, habár fogalmam sem volt, miket mondhattam Neki az elmúlt tíz percben.  – Nem kellet volna így letámadnom téged.
- Ja nem, én nem azért, csak… Hirtelen jött. És furcsa volt. És… - alig tudott beszélni. Valami nagyon sokkolót mondhattam. – Mennem kell, ne haragudj, lekésem a buszomat. – mondta végül, majd felállt, megfordult és egy lépéssel eltávolodott az asztaltól, majd megállt, mintha gyökeret vert volna a lába. Én csak néztem őt. Utána akartam kiáltani, hogy várjon, ne hagyjon itt, vagy hogy találkozzunk még, vagy ha nem akar, akkor mondja, hogy soha többé nem akar látni, mert fél tőlem, mert ijesztő vagyok, és különben is, soha nem nézne rá egy ilyenre, mint én. Csak mondjon valamit, ne hagyjon itt egy szó nélkül, kétségek közt, mert abba tudom, hogy beleőrülök…
- Figyelj… - kezdtem, de nem tudtam folytatni. Szavamra hátrafordult. Még mindig csillogott a szeme.
- Szerdánként járok ide. – mondta mintegy végszóként, majd megigazította szoknyáját és sietve, szinte rohanva kiment a kávézó ajtaján.

2 megjegyzés:

  1. Wow *_* Eszméletlen jó lett, és asszem beleszerettem az anonym fiúba :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszik. :D A műfaj kissé még idegen nekem, eddig nem próbálkoztam romantikus sztorival, de nagyon örülök, hogy legalább egy valakinek tetszik. :D

      Törlés