Egy szürke, téli napon pillantottam
meg őt legelőször a kávézóban. Egyedül ült egy ablak melletti asztalnál egy
vékonyka könyvet olvasva. Fekete harisnyás lábait elegánsan keresztbe tette,
egyik lábfejét lassú ütemben fel-le mozgatta. Az asztalra támaszkodva olvasta a
könyvét, jobb kezével a lap jobb felső sarkát morzsolgatta. Tudtam, hogy
hamarosan lapozni fog. Így is történt. Elmosolyodtam. Hirtelen megmozdította a fejét.
Azt hittem megérezte, ahogy őt nézem, de csak a kávéjáért nyúlt. Hófehér
ujjaival lassan fogta meg a csésze fülét, mintha attól félne, hogy bármelyik
pillanatban összeroppanhat kezében. Óvatosan a szájához emelte, majd
belekortyolt italába. Azonban figyelmetlen volt, túl hamar vette el; egy csepp
a kávéból ott maradt ajkán, majd lecseppent az asztalra. Elegáns, nőies tartása
nem változott meg, csupán lopva körbenézett, hogy nem látta-e senki az esetet,
majd egy szalvétával letörölte az asztallapot, majd újra belemélyedt a
könyvébe. Mintha mi sem történt volna. Újra elmosolyodtam.
Énmagam a pultnál ültem. A kávémhoz
még hozzá sem nyúltam, pedig az már valószínűleg rég kihűlt. Egy ideig még így
néztem őt. Figyeltem, ahogy lábfejét fel-le mozgatja, ahogy lapozza a könyvét.
Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ott így, ahogy azt sem tudom igazán
megmondani, miért akadt meg rajta a szemem. Talán magabiztos, nőies tartása,
vagy a hosszú, szinte egész arcát eltakaró, a lámpafénytől különösen csillogó
ébenfekete haja követelte ki magának a figyelmemet? Vagy a fekete ruhája miatt
tűnt ki a tömegből? Nem is tudom. Körbe néztem a kávézóban. Szinte minden férfi
a telefonja képernyőjét bámulta, vagy az ablakon kitekintve kortyolta a
kávéját. Hirtelen szomorú lettem. Senki sem vette észre a lányt. Egyedül én.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy azon
tűnődöm, milyen színű lehet a szeme. Vajon nagy, melegséget sugárzó barna, vagy
a tiszta tengervíz színében pompázó igéző kék szemekkel áldotta meg a
természet? Nem tudtam eldönteni, de egy dolgot tudtam: bármilyen színű is, csak
gyönyörű lehet.
A könyv még elolvasatlan lapjai egyre
csak fogytak. Tudtam, hogy amint kiolvassa, fel fog kelni és ki fog sétálni a
kávézó ajtaján. Ki az életemből.
Csak a szeme színét… csak a szeme
színét had tudjam meg.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy az
afelé az asztal felé sétálok, ahol ő ül. Nem tudom, mikor álltam fel, sőt azt
sem, hogy egyáltalán mikor döntöttem el, hogy fel fogok állni és oda fogok
menni hozzá. Furcsán hangozhat, de mintha nem én irányítottam volna a testemet
és a cselekedeteimet.
- Szia! Ne haragudj a zavarásért,
leülhetek? – kérdésemre válaszul először kicsit meglepődve rám emelte szemeit.
Elmosolyodtam. Kék.
Lassan végig pásztázta a helységet.
Amikor visszanézett rám, szemeiben az értetlenség és most már tudom, hogy a „Minek akarsz te ideülni?” kérdés
csillogott, de végül bólintott, én pedig elfoglaltam a vele szemben lévő
széket. Én is körbe néztem és rájöttem, másodszorra miért nézett ilyen furcsán
rám: minimum öt asztal volt még teljesen szabadon, vagyis akármelyikhez
leülhettem volna. Jogosan tehette fel magában tehát a kérdést: Miért ezt az asztalt választotta, ha bőven
van még szabad hely?
Talán nem volt jó ötlet idejönnöm.
Miközben ezek a gondolatok cikáztak a
fejemben észre se vettem, hogy végig Őt néztem. Ahogy enyhén a könyv fölé
hajolt fekete hajának elülső, rövidebb tincsei gyengéden előre omoltak keretet
adva hófehér, kissé kerekded arcának. Fekete rövidujjas ruhája szolid
dekoltázzsal operált. Ha nem hajol előre, meg sem láthattam volna apró,
kerekded melleinek körvonalát.
Most már tudom, hogy illetlenség volt
így bámulnom őt, de akkor nem voltam magamnál.
- Nem is iszol semmit? – ekkor
hallottam meg először a hangját. Mély, figyelmet követelő, de mégis kellemes
volt, nem az a tipikus magas, kislányos hang. Bár nem vártam mást: Ő nem
kislány volt, hanem Nő.
- Tessék? – kérdeztem vissza. Annyira
belemerültem hangja rezdüléseibe, hogy nem fogtam fel a szavakat, amelyeket
ajkai formáltak.
- Azt kérdeztem, hogy nem iszol-e
semmit. – ismételte meg. Ekkor eszméltem rá, hogy a kávémat egy az egyben a
pulton hagytam. - Az emberek általában azért jönnek kávézóba, hogy kávézzanak. –
folytatta szótlanságomat látva - Legalábbis az én fejemben még ez az illúzió
él. Bár ha te is csak az ingyen Wi-fi-ért jöttél, mint a vendégek nagy része,
azt is megértem. – tárgyilagos hangleejtéssel, kissé gyorsan beszélt, mintha
sietne valahova.
- Nos… - kezdtem szavak után
kutakodva – Én már kávéztam. Csak… - nem tudtam, mit mondjak Neki. El kellene
mondanom, hogy megakadt rajta a szemem a pultnál ülve, és azon gondolkoztam
legalább fél óráig, hogy milyen színű lehet a szeme, és hogy így közelebbről
még gyönyörűbb az egész lénye, mint amire legszebb álmaimban mertem gondolni? –
Csak meguntam, hogy már egy jó ideje csak a pult mellől láthatlak úgy, hogy
fogalmam sincs, milyen színű a szemed, vagy hogy milyen is vagy valójában.
Ezután nézett először a szemembe.
Íriszének színe teljesen elvarázsolt. A világ összes kékjéből volt benne
egy kicsi. Az a szempár volt az övé, amit ha sokáig néz valaki, meglelheti
benne egyaránt a sekély, kristálytiszta, szinte átlátszó tengervíz, és a több
száz méter mély, szinte már a feketébe áthajló óceán színét. Van benne egy
kicsi a napsütötte azúrkék ég színéből, a távoli, ködlepte hegyek homályos
kékségéből, a jégcsap fényes csillogásából és egy kicsi abból a türkizből,
amiről lehetetlen eldönteni, hogy a zöldre vagy a kékre hasonlít-e inkább.
Ahogy néztem ezt az ezüstösen
csillogó szempárt, hirtelen mintha elvesztettem volna az eszemet. El akartam
neki mondani, hogy teljesen elvarázsolt. El akartam neki mondani, hogy meg
akarom ismerni, hogy beszélgetni akarok vele, vagy ha nem akarja ezt, akkor
csak hagyja, hadd nézzem még egy kicsit, hadd teljek be a látványával, mert
örökké emlékezni akarok rá, még ha soha többé nem is láthatom.
Egyszerre csak azon kaptam magam,
hogy beszélek. Nem tudom pontosan, mit mondhattam. Csak beszéltem és beszéltem.
Valószínűleg róla, mivel azokban a pillanatokban csak Ő járt az eszemben. Ahogy
egyre csak beszéltem és beszéltem, végig rám szegezte tekintetét. Arcát nem
láttam, mert végig a szemeit néztem. Azokat a szemeket, melyekben teljesen
elvesztem.
Egy idő után kifogytam a levegőből,
pedig biztos vagyok benne, hogy még legalább egy fél napig tudtam volna
beszélni Neki. Akármiről, ha azzal elérem, hogy csak egy perccel is tovább
maradjon.
Valahogy sikerült elszakítanom
tekintetemet az övétől. Ekkor vettem csak észre, hogy arcára valamiféle furcsa
arckifejezés ült ki. Először azt hittem a félelem jeleit látom rajta. Gyomrom
teljesen összeszorult erre a gondolatra. Talán
megijesztettem. A későbbiek folyamán azonban rájöntem, hogy ez nem volt más,
mint a színtiszta döbbenet. Mint később megtudtam, soha, senki nem mondott neki
még csak hasonlókat sem.
Újra a szemébe néztem. Csillogott.
Mintha könnyes lett volna, de nem esküdtem volna meg rá.
Egész addig csak meredten ült és
engem nézett, de egyszer csak hirtelen becsukta a könyvét és becsúsztatta
mellette pihenő táskájába. Indulni készült.
- Nézd, sajnálom, ha
megijesztettelek, csak… - bocsánatot akartam kérni azért, amiket mondtam, habár
fogalmam sem volt, miket mondhattam Neki az elmúlt tíz percben. – Nem kellet volna így letámadnom téged.
- Ja nem, én nem azért, csak…
Hirtelen jött. És furcsa volt. És… - alig tudott beszélni. Valami nagyon
sokkolót mondhattam. – Mennem kell, ne haragudj, lekésem a buszomat. – mondta
végül, majd felállt, megfordult és egy lépéssel eltávolodott az asztaltól, majd
megállt, mintha gyökeret vert volna a lába. Én csak néztem őt. Utána akartam
kiáltani, hogy várjon, ne hagyjon itt, vagy hogy találkozzunk még, vagy ha nem
akar, akkor mondja, hogy soha többé nem akar látni, mert fél tőlem, mert
ijesztő vagyok, és különben is, soha nem nézne rá egy ilyenre, mint én. Csak
mondjon valamit, ne hagyjon itt egy szó nélkül, kétségek közt, mert abba tudom,
hogy beleőrülök…
- Figyelj… - kezdtem, de nem tudtam
folytatni. Szavamra hátrafordult. Még mindig csillogott a szeme.
- Szerdánként járok ide. – mondta
mintegy végszóként, majd megigazította szoknyáját és sietve, szinte rohanva
kiment a kávézó ajtaján.
Wow *_* Eszméletlen jó lett, és asszem beleszerettem az anonym fiúba :3
VálaszTörlésKöszönöm szépen, örülök, hogy tetszik. :D A műfaj kissé még idegen nekem, eddig nem próbálkoztam romantikus sztorival, de nagyon örülök, hogy legalább egy valakinek tetszik. :D
Törlés