Szerelem - Érzések I.

2014. December 17.

Már javában érezni lehetett a telet. Reggel és este a mínuszok és a fagy uralta a levegőt, az utcákon az emberek vastag télikabátjaikba burkolózva siettek munkahelyeikre, a gyerekek pedig amikor nem a jeges járdán csúszkáltak, a levegőben meglátszódó leheletükkel imitálták a cigaretta füstjét.

Újabb szerda. Újabb rémálom.

A szokásos reggeli szitkozódások közepette eszembe sem jutott, hogy ez a szerda ezúttal nem csak a szokásos rohanás és a késő estig tartó meló miatt lesz szörnyű. Az lesz a legrosszabb, amikor reménykedve belépek a kávézóba és nem fog senki sem ülni az asztalomnál.

Mindig ezt csinálom. Reménykedem. Akkor is, ha tudom, hogy felesleges. Akkor is, ha tudom, hogy a szánalmas reményemnek köszönhetően csak még egy lépést teszek a szakadék felé.

Mindenki azt mondja, hogy a remény jó dolog. Csak hinni kell valamiben, és az megtörténik. Csak hinni kell, hogy az alagút végén ott a fény, hogy egyszer minden jobb lesz, hogy egyszer minden probléma egy csettintésnyi idő alatt magától megoldódik.

Szerintem ez nem igaz. Tudom, hogy nem az. Ez csak illúzió.

Furcsa dolog a remény. Olyan, mint egy édes álom, mint egy gyönyörű istennő, aki elhiteti veled, hogy egyszer elporladnak a láncaid, hogy egy napon madárként szállhatsz szabadon, és fentről nézhetsz le múltad problémáira. Elhiteti veled, hogy elérheted azt a kicsiny, távoli fényt, ami után évek óta kétségbeesetten kapálózól.

És te elhiszed. Elhiszed, mert olyan csábító, olyan hihető, olyannyira szép… Olyan ez, mint a függőség. Ha egyszer megízleled ezt az érzést, nem tudsz tőle szabadulni. Hiszen annyira édes, annyira makacs és állhatatos. Nem lehet csak úgy lerázni, nem tudod lefeszegetni, mert túl szorosan öleli a szívedet.

Azonban ahelyett, hogy szabadságot adna, megbéklyóz téged. Megbéklyóz a hittel, hogy nem kell semmit tenned, mert valami történni fog a jövőben. Egy csoda, ami megváltoztatja az életedet. És mikor észreveszed, hogy rab, vagy, hogy a remény nem tűntette el láncaidat, csak még szorosabbra húzta őket, már nem tudsz elszaladni. Nem tudsz elmenekülni, nem tudsz megszökni, mert rájössz, hogy a láncoktól már nem kapsz levegőt, és hogy már a börtön nehéz vasajtaját is rád csukták.

Furcsa lény az ember... Furcsa lény vagy te is. Furcsák vagyunk mind. Mennyi mindent elviselünk, mennyi mindent eltűrünk csak azért, mert reménykedünk.

Mindenkit az a vágy éltet, hogy megtalálja az Igazit. A másik felét, aki feltétel nélkül szereti. Akivel leélheti a hátralévő életét. Mindenki erre vágyik. Még az is, aki tagadja. Sőt… Talán az vágyik a legjobban a szeretetre, aki a leghangosabban kiáltja az ellenkezőjét.

Tudom, hogy ez így van. Én is ilyen vagyok.

Kívülről valóban úgy tűnhet, hogy egyáltalán nincs szükségünk senkire. Ezt sokszor még mi is elhisszük. De a sötét, hideg téli estéken, amikor csak egy pohár vörösbor a társaságunk érezzük, hogy hiányzik valami. Vagy valaki. És akkor be kell ismernünk magunknak, hogy a lelkünk legmélyén mi is egy boldog családra vágyunk, egy szerető férfire, aki a munkából hazaérve csókkal köszönt minket. Aki azt mondja nekünk, hogy Szeretlek.

Szóval igen, én is erre vágyom. Ezért reménykedem. Mint már mondtam, ez olyan, mint egy szenvedélybetegség. Sosem tudsz belőle kigyógyulni. Csak elnyomni tudod magadban, de előbb-utóbb úgyis újra előtör. Egy gyenge pillanatodban, amikor nem figyelsz eléggé, újra elkezd suttogni, és tudod, hogy nem szabadna hallgatnod rá, hiszen újra cserben fog hagyni, de mégis… Mégis olyan kecsegtető.

Reménykedve mentem tehát be aznap a kávézóba.

Egyszerre reméltem mindent és semmit.

Ott volt.

Ott ült annál az asztalnál, ugyanazon a széken, ahol múlt héten.

Összeszorult a gyomrom, amikor megláttam. Háttal ült nekem, így nem láthattam az arcát.

Lehet, hogy nem is ő az. Hiszen csak egyetlen egyszer láttam, így könnyen összetéveszthetem bárkivel.

Sőt, biztosan nem ő az. Csak bebeszélem magamnak.

Szinte megnyugodtam, ahogy átfutott ez a gondolat az agyamon. Megnyugodtam, mert ez volt a valószínűbb, és szeretem, ha a dolgok aszerint mennek, ahogy elképzelem őket. Legyen az én verzióm akármennyire fájdalmas is, ha eltervezem, legalább nem ér meglepetés.

Elindultam az asztal felé.

Egyszer csak hátra fordult.

Biztos meghallotta lépteim hangját.

Ő volt az.

Mikor meglátott, rám mosolygott.

Egy pillanatra megálltam.

Ezt egyáltalán nem így képzeltem el.

Gyors számvetést végeztem magamban. Ha eljött, az jelent valamit. Ez esetben jelentheti azt, hogy komolyan gondolta mindazt, amit múlt héten mondott. És akármennyire is nehéz volt beismernem, ennek volt a nagyobb esélye. Ha csak viccnek szánta volna a múltkorit, akkor semmi értelme nem lett volna annak, hogy ismét eljöjjön.

A logika legalábbis ezt diktálta.

Habár az évek során már sokszor be kellett látnom, hogy az emberek nem mindig viselkednek logikusan – sőt, a legtöbbször teljesen logikátlanul.

Valami azonban mégis azt súgta, hogy menjek oda. Ez azonban nem a remény volt, hanem valami teljesen más. Ez valahonnan mélyebbről jött. Ezt hívnák ösztönnek?

Végül úgy döntöttem, odamegyek. Úgyis el kell ütnöm valahogy az időt. Beszélgetünk egy kicsit, aztán rájön, hogy nem vagyok az esete és jövő héten már nem jön el, aztán minden visszakerül a régi kerékvágásba.

Leültem a vele szemben lévő székre és rendeltem egy karamellás lattét.

- Hát eljöttél. – mondta mosolyogva. – Már kezdtem azt hinni, hogy nem fogsz.

- Ezt én is mondhatnám. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy újra itt leszel. – feleltem.

- Miért? – kérdezte kicsit meglepetten.

- Hát… Nem is tudom. Nem tűnt logikusnak. Olyan hihetetlen volt az egész. Már a múltkori találkozásunk is. – válaszomat hallva elmosolyodott.

- Unalmas lenne az élet, ha minden és mindenki logikus lenne, nem igaz?

- De, persze. – hirtelen nem tudtam mit mondani. Helyette végigmértem őt. Nagy, barna szemei voltak, amikből általában valószínűleg a komolyság és a játékosság furcsa egyvelege sugárzik, akkor azonban valami furcsa csillogás is rejlett benne. Rövid, kissé kócos barna haja ellensúlyozta azt a komolyabb megjelenést, amit az egyszínű, sötétkék ing kölcsönzött neki. Olyan ábrázata volt, mint aki frissen jött ki a mérnöki egyetemről.

- Szóval… Miért pont szerdánként jársz ide? – kérdezte, amikor látta, hogy egyikőnk sem igazán tudja folytatni a beszélgetést.

- Öhm… Jegyszedő vagyok a közeli színházban, de a város másik felében lakom, így a négy óra öt perces busszal kell eljönnöm, mert az utána következő busz csak fél hétkor indul, amivel nem érnék be a hétkor kezdődő előadásra. A menetidő nagyjából negyven perc, tehát a buszom háromnegyed ötre ér ide. Az előadásig tehát nem kevés időm van, amit itt szoktam elütni, főként olvasással. – szokásomhoz hűen körülbelül tízszer olyan gyorsan beszéltem, mint a normális emberek. Mindig ezt csinálom, ha idegenekkel kell beszélnem. Évek óta próbálok erről leszokni, de egyszerűen nem megy. Az idegesség mindig legyőz.

- Szoktam járni abba a színházba, jó előadásaik vannak. – válaszként csak bólogattam. Pár másodperces csend következett. – De… de ha jól tudom, nem csak szerdán vannak előadásaik, hanem szinte minden nap. Hogy hogy csak szerdánként dolgozol?

- Nem csak ez a munkahelyem van. Délelőtt titkárnőként dolgozok egy biztosítási cégnél. De nem fizet valami jól, szóval gondoltam, kellene keresnem egy másodállást. Egyik barátom szintén a színházban dolgozik és mondta, hogy a szerdai előadásokra nem tudtak elég jegyszedőt beosztani, mert az egyik lány elment szülni, és nem volt elég ember, vagy nem is tudom pontosan… Szóval felajánlotta ezt a munkát, én pedig elfogadtam, mert mint mondtam, nem valami jól fizető a rendes állásom, szóval… - egyre gyorsabban kezdtem hadarni. A végén már alig tudtam beszélni. Szörnyen ideges voltam.

- Én informatikus vagyok. – kezdte mesélni. Valószínűleg feszültségoldásnak szánta, hiszen elég nyilvánvaló volt, hogy „kissé” ideges vagyok.

- Ne már. – nevettem el magam.

- Mi a baj? – kérdezte ő is nevetve, felvont szemöldökkel.

- Éppen az előbb jutott eszembe, hogy olyan most végzett mérnök kinézeted van, erre mégsem az vagy, hanem informatikus. Annyira illúzióromboló.

- Nem inkább Csillagközi Romboló?

- Óó, azt a poénos mindenedet. – mondtam először komolyan, de aztán kitört belőlem a nevetés. – Ez szörnyű volt… De tényleg. – mondtam, még mindig nevetve.

- Akkor miért nevetsz? – kérdezte ő is mosolyogva.

- Annyira rossz volt, hogy szinte már jó. – válaszoltam. Pár perc múlva, amikor sikerült abbahagynom a nevetést, ránéztem a fiúra. Az a furcsa csillogás, amit elsőként láttam a szemében, akkor mintha még fényesebb lett volna. Hirtelen azon kaptam magam, hogy mosolygok. Nem is ez volt a furcsa, hanem az, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok abbahagyni. Csak mosolyogtam, mint valami félőrült, miközben őt bámultam.

- Mi az? Még mindig a hatalmas poénom hatása alatt vagy? – ő is mosolygott.

- Igen. Tényleg szörnyű volt. De az az igazán rossz fajta. – még mindig vigyorogtam. Gőzöm sem volt, mi ütött belém. – Na, de mesélj valamit.

- Meséljek? Én? Mégis mit? – kérdezte kissé meglepetten, de még mindig vidáman.

- Nem tudom. Akármit. Tényleg bármit. Bármit, ami eszedbe jut. Mesélj mondjuk a munkádról, a kedvenc filmedről,  arról, hogy milyen zenéket hallgatsz, a családodról, vagy akár a szomszéd kutyájáról. Bármiről. – kértem. Talán azért szerettem volna, hogy ő beszéljen, mert tudtam, én képtelen lennék bármi értelmeset mondani az idegességemtől, és reméltem, hogy egy idő után majd feloldódik a görcs, ami a gyomromban volt. De így visszagondolva, talán egyszerűen csak hallani akartam a hangját.

- Nos, a szomszéd kutyája éppenséggel egész jó téma. – kezdte – Egy bazi nagy dán dog. Aranyos kutya meg minden, de a gazdája egy ötvenes éveiben járó néni, szóval nem igazán bír vele. Bruno mindig kiássa a kertben a tulipánjait, amiket szegény Irénke néni persze minden áldott nap visszaültetget, de hát a kutyát ez ugyan hol érdekli. Minden alkalommal, amikor elmegyek a kerítés előtt, lihegve odarohan hozzám és nyüszög szegénykém, mert játszani akar velem, de hát nem mászhatok csak úgy át a kerítésen, hogy labdázzak vele. Szegény pára nagyon egyedül van. Még Irénke néni férje vette, ő nevelte fel, csak szegény meghalt, aztán… - tovább folytatta a beszélést. Elmesélte a kutya egész történetét, hogy mennyire magányos, mióta meghalt a gazdája. Erről eszébe jutott a húga macskája, hogy mennyire utálta azt a hatalmas sziámit, mert sosem hagyta békén és mindig rátehénkedett a laptopjára. Aztán elkezdett mesélni a húgáról, hogy mennyire szeretik egymást, még a kedvenc filmjük is közös, most hétvégén is együtt tartanak majd Gyűrűk ura maratont, és még vagy ezer témát érintett. Én pedig csak szótlanul ültem és figyelmesen hallgattam. Valahogy jó érzéssel töltött el, hogy mesél nekem a családjáról. Nekem, egy vadidegen lánynak, akit ezen kívül csak egyszer látott és semmit sem tud rólam. Jól esett, hogy mindezek ellenére megbízik bennem.

Fél hétkor azonban el kellett köszönnöm, hiszen nem akartam elkésni. Meglehetősen nehezen mentem el, ami elég furcsa, hiszen ha egy idegen beszédbe elegyedik velem, általában a legelső kifogást, ami eszembe jut bevetem, hogy elmenekülhessek. Ez a beszélgetés, annak ellenére, hogy elég egyoldalú volt, mégis valahogy… Valahogy jól esett.

Amikor elköszöntem, mintha ő is szomorú lett volna. Már épp menni készültem, amikor utánam szólt. Azt kérdezte, hogy jövő héten is eljöhet-e beszélgetni velem.

Azt feleltem, ha nem rombolja le az egész galaxist, természetesen igen.

Furcsa módon, aznap este valahogy mintha kevésbé lettek volna idegesítők a nézők kérdései.