2016. augusztus 14.

Szerelem - Érzések II.


A következő heti szerdám mintha egy örökkévalóság lett volna. Bár most, hogy így visszaemlékszem, ez nem is igaz. Nem csak a szerdám, az egész hetem lázas várakozással telt. Azzal az izgatottsággal vártam azt a napot, amivel a gyerekek rohannak oda karácsonykor a fa alá, hogy minél hamarabb kibonthassák az ajándékukat. Igen, ez a megfelelő hasonlat. Csak az én ajándékom nem egy kisvasút volt, vagy egy játékautó, hanem Ő. Mindemellett pedig korántsem volt biztos, hogy ott lesz a fa alatt.
Legalább ezerszer, ha nem többször játszottam végig az agyamban a legelső találkozásunkat. Mit gondolhat rólam? Ismételgettem folyamatosan a kérdést. Talán hülyének és eszementnek gondol? Vagy egyenesen azt hiszi, hogy megőrültem, és nemhogy csak a kávézóban nem lesz ott, hanem ezentúl a környéket is messziről elkerüli, nehogy véletlenül ismét összefusson velem?
Megijesztettem, ez nem kérdés. Ezzel attól a pillanattól kezdve tisztában voltam, amikor befejeztem azt az ostoba monológot, amire még csak nem is emlékszem.
Nem láthatok bele a fejébe. Nem tudom, hány férfitől hallotta ugyanazokat a szavakat, mint tőlem, nem tudom, van-e számára ezeknek a dicséreteknek még valamilyen értéke. Akkor még biztosnak véltem, hogy nem én voltam az első, aki ezeket elmondta neki, hiszen mint már ezerszer leírtam, annyira gyönyörű…
Biztos voltam benne, hogy nem a mondandómmal ijesztettem meg, hanem azzal, hogy így hirtelen letámadtam.
Persze, ki ne ijedne meg, ha egy vadidegen odaülne az asztalához egy kávézóban, és hirtelen elkezdené isteníteni őt. A többiek, akiktől már hallotta azokat, amiket tőlem, nyilván nem az első találkozás alkalmával mondták ezeket neki, hanem a harmadik-negyedik randevú alkalmával. Igen, nekik valószínűleg hamarabb leesett, hogy egy ilyen finom nőt nem kellene letámadni egy ilyen vallomással az első adandó alkalommal.
Mekkora hülye vagyok.
Abban az egy hétben ez a mondat jó párszor átfutott az agyamon, de nem annyiszor, mint szerdán, azalatt a pár óra alatt, amíg abban a kávézóban és annal az asztalnál ültem, ahol először megláttam Őt egy héttel azelőtt. Nem tudtam pontosan, hány órakor fog megérkezni. Előző héten talán öt óra körül mentem be kávét inni, mert munka után mindig szükségem van egyre, de előző nap elromlott a kávéfőzőm, így ezt a megoldást találtam ki. Igen, öt óra körül lehetett. Ő akkor már ott ült, de nem tudom, mennyi ideje. Nem tudtam, mikor érkezett, azt sem, hogy csak a könyv miatt maradt olyan sokáig, és normális esetben csak öt percet van-e bent, vagy minden szerda délutánját ott tölti…? 
Nem tudtam semmit.
Négy órára mentem oda, de háromnegyed óráig nyoma sem volt. Komolyan kezdtem azt hinni, hogy nem jön el. Végül is teljesen érthető lett volna.
Negyed óra, és elmegyek. Futott át az agyamon, bár tudtam, hogy nem fogok elmenni negyed óra múlva, hanem zárásig ott fogok ülni annál az ablak melletti asztalnál.
Öt, tíz, tizenöt perc, vagy talán egy óra telt el ezután a gondolatom után? Nem tudom, de az biztos, hogy akkor valaki belépett a kávézó ajtaján. Nem láttam, ki volt azt, mert háttal ültem az ajtónak – nem akartam elfoglalni a helyét – csupán a kilincs hangját hallottam, illetve az ajtó koppanását, amint valaki becsukja. Hátra fordultam. Reménykedtem, hogy Ő lesz az, bár már rég felhagytam ennek az esélyével, de próba szerencse, gondoltam.
A remény nem hagyott cserben.
Ő volt az.
Amikor megláttam, reflexszerűen rámosolyogtam. Megint feketében volt.
Mikor ő is meglátott, egy pillanatra megtorpant. Valószínűleg ő sem számított arra, hogy itt leszek, mert meglepettséget láttam az arcán. Egy pillanatra megijedtem, hogy sarkon fordul és elmegy, mert semmi kedve nincs hozzám, de végül nem így tett. Odajött az asztalhoz, és leült. Egy kis ideig nem szóltunk egymáshoz, csak néztük a másikat.
- Jó napot! Mit hozhatok Önnek, hölgyem? – kérdezte a közben odalépő pincér.
- Egy karamellás latte-t kérnék. – mondta anélkül, hogy rápillantott volna az itallapra. A pincér bólintott, majd elment.
- Hát eljöttél. – törtem meg a csendet. – Már kezdtem azt hinni, hogy nem fogsz.
- Ezt én is mondhatnám. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy újra itt leszel. – felelte kissé meglepetten. Tehát jól gondoltam, hogy nem igazán várt rám.
- Miért? – kérdeztem. Talán nem tűntem őszintének a múltkor? Pedig én eléggé őszintén mondtam mindent.
- Hát… Nem is tudom. Nem tűnt logikusnak. Olyan hihetetlen volt az egész. Már a múltkori találkozásunk is. – válaszolta. Logika. Hirtelen kíváncsi lettem, mivel foglalkozik. A szüleimnek az egyik ismerőse rendőr, a volt felesége pedig ügyvéd. Tőle hallani nagyon gyakran a logika szót.
- Unalmas lenne az élet, ha minden és mindenki logikus lenne, nem igaz? – kérdeztem. Ahogy ott belegondoltam, Belőle is könnyedén ki lehetett nézni, hogy jogi egyetemet végzett. Könnyen el tudtam képzelni, ahogy egy tárgyaláson érvel a bírónak az elegáns, fekete ceruzaszoknyájában. Hiszen Ő maga is elegáns, határozott és kimért volt. Tökéletesen illett hozzá a fejemben az a munka.
- De, persze. – válaszolt. Ezután egy ideig egyikőnk sem tudott mit mondani, így gondoltam, megkérdezem, miért szerdánként jár ide. Talán valami összefüggés van eközött és a munkája közt.
- Öhm… Jegyszedő vagyok a közeli színházban, de a város másik felében lakom, így a négy óra öt perces busszal kell eljönnöm, mert az utána következő busz csak fél hétkor indul, amivel nem érnék be a hétkor kezdődő előadásra. A menetidő nagyjából negyven perc, tehát a buszom háromnegyed ötre ér ide. Az előadásig tehát nem kevés időm van, amit itt szoktam elütni, főként olvasással. – kapkodva beszélt és közben egyszer sem nézett a szemembe. Mindezt betudtam annak, hogy valószínűleg eléggé ideges, mivel egyáltalán nem számított rám. Ezután próbáltam tovább fűzni a beszélgetést. Megtudtam, hogy jegyszedőként csak másodállásban dolgozik, egyébként titkárnő egy biztosítási cégnél, ami nem fizet igazán jól – és az arckifejezéséből ítélve nem is nagyon szeretett ott dolgozni. Egyébként titkárnőként is könnyen el tudtam képzelni – talán megint csak az elegáns ruhák miatt – de már akkor éreztem, hogy az a munka tényleg nem neki való. Már akkor tudtam, hogy sokkal nagyobb dolgokra érdemes.
- Én informatikus vagyok. – kezdtem bele, miután láttam, hogy egyikőnk sem tud mit mondani. Gondoltam, ez elég témába vágó.
- Ne már. – kiáltott fel nevetve. Talán kicsit csalódott volt, de nevetett, így nem igazán tudtam mire vélni ezt a reakciót.
- Mi a baj? – kérdeztem vissza már én is mosolyogva.
- Éppen az előbb jutott eszembe, hogy olyan most végzett mérnök kinézeted van, erre még sem az vagy, hanem informatikus. Annyira illúzióromboló.
- Nem inkább Csillagközi Romboló? – életem legrosszabb poénja volt, de azóta is örülök, hogy előálltam vele.
- Óó, azt a poénos mindenedet. Ez szörnyű volt… De tényleg. – mindezt nevetve mondta. Gyönyörű mosolya volt…
- Akkor miért nevetsz? –kérdeztem vissza.
- Annyira rossz volt, hogy szinte már jó. – válaszolta fülig érő szájjal. Akkor nézett először hosszabb ideig a szemembe. Kíváncsian, érdeklődéssel nézett, mintha kutakodna valami után az arcomon. Talán akkor merült fel benne először, hogy nem viccnek szántam a múlt hetit.
- Mi az? Még mindig a hatalmas poénom hatása alatt vagy? – kérdeztem, amikor már vagy három perce néztük egymást. Szótlanul. Mosolyogva.
- Igen. Tényleg szörnyű volt. De az az igazán rossz fajta… Na, de mesélj valamit.
- Meséljek? Én? Mégis mit? – meglepődtem ezen a kérésén. Egyszerűen semmi sem jutott eszembe, amit mesélhettem volna. Sosem volt valami izgalmas életem.
- Nem tudom. Akármit. Tényleg bármit. Bármit, ami eszedbe jut. Mesélj mondjuk a munkádról, a kedvenc filmedről,  arról, hogy milyen zenéket hallgatsz, a családodról, vagy akár a szomszéd kutyájáról. Bármiről. – a szomszéd kutyájáról eszembe jutott, hogy a szomszédomnak tényleg van egy kutyája, akinek még története is van, amit el lehetne mesélni, így mivel meglepődöttségem miatt semmi más téma nem jutott eszembe, ami jó indítása lehet egy ilyen monológnak, így hát belekezdtem Bruno történetébe. És most te, kedves akárki, aki ezt olvasod, ne hogy azt hidd, hogy legalább három órán keresztül a dán dog, Bruno történetét ecsetelgettem Neki, Ő pedig halálra unva hallgatott, unalmában percenként az órára pillantva. Közel sem erről volt szó. Nem épp rövid monológom során a világ összes témáját érintettem, és biztos vagyok benne, hogy már akkor minden információt megtudott rólam. De élvezte. Végig engem nézett, hol a szememet, hol az arcomat figyelte. Nevetett és elszomorodott, néhol még bele is kérdezett a történeteimbe. Végig figyelt. Sosem tartottam magam a szavak emberének, de akkor kifejezetten büszke voltam arra, hogy legalább egy órán keresztül fenn tudtam tartani valakinek az érdeklődését. Persze nem hiszem azt, hogy hirtelen a csúcsra fejlődtek a szónoki képességeim. Egyszerűen csak hallani akart engem.
Legalább is így hiszem.

2 megjegyzés:

  1. Most komolyan, kinyírod a szókincsemet >.< A zseniális összes szinonímája sem lesz elég :( De tényleg :D Eszméletlen jó :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ismételten nagyon szépen köszönöm ^.^ Remélem tudod, hogy ezekkel a kommentekkel baromira feldobod a kedvemet. :D

      Törlés