Ég a gyertya, ég...

A karácsonyi fényektől ragyogó házának háttal állva gyújtott rá a cigarettájára. A szomszéd házakból kiszűrődő mézeskalács illat keveredett a dohány jellegzetes szagú füstjével. Azokra gondolt, akik a házban maradtak. Akaratlanul is eszébe jutott a népszerű karácsonyi gyerekdal.

Ma lesz Szenteste.

Cameron McLean egész évben erre a napra várt. Mindig is gyűlölte a karácsonyt. A folytonos sürgés-forgást, amikor az anyja folyamatosan fel-le mászkál a házban, mint valami mérgezett egér. Főz. Takarít. Cseszegeti az apját, hogy csináljon már valamit, ami persze eszében sincs. Reggel felkel, elmegy dolgozni, baszik egy jót a szeretőjével majd hazamegy, és leül üres fejjel bámulni a tévét. Anya természetesen mindezt tudja. Ő is bűntudat nélkül összefeküdne egy másik üresfejű, sokkal vonzóbb férfival, ha lenne rá ideje. De nincs. Hiszen gondoskodnia kell Down-kóros gyermekéről.

Ó Daniel, az a folyamatosan ordító kis görcs…

Na meg persze így, hogy eltekint férje kilengéseitől, továbbra is költheti a pénzét.

Mondjuk, azért szívesen megtudná, kivel szokott összefeküdni.

Csak úgy kíváncsiságból.

Fertő.

Cameron tehát utálja a karácsonyt. És a családját is. Bár őket nem csak az évnek ebben az időszakában.

De az idei karácsony más lesz. Az egész éves készülődése a Szentestére meg fogja hozni a gyümölcsét. A vacsora elfogyasztása, az adventi gyertyák meggyújtása és legvégül az este legjobban várt pillanata: amikor az egész karácsonyfa fényárba borul…

Idén minden más lesz. Minden tökéletes lesz. Minden.

Már csak egy óra és kezdődik a szokásos családi vacsora. Cameronnak még el kell mennie Jenny-ért, a barátnőéjért.

Hogy mennyire gyűlöli azt a ribancot.

Cameron hívta meg vacsorára. Köztük hamarosan vége lesz mindennek, de még egyszer utoljára együtt fognak vacsorázni.

Az utolsó vacsora.

A gondolatra akaratlanul is elmosolyodott.

Olyan átkozottul tökéletes lesz.

Hanyagul a járdára pöckölte cigarettájának maradékát, majd a garázs felé vette az irányt. Még egy pillantást vetett a sarokban pihenő piros műanyag kannákra, majd beült az öreg Fiatba, ráadta a gyújtást és Jenny-ék háza felé indult.

Nem egészen húsz perc múlva a lány már a kocsijában volt. A hátsó ülésen feküdtek. Zihálva. Meztelenül. Amint Cameron odaért a háza elé és meglátta hidrogénszőke barátnőjét a kedvenc tíz centis magassarkújában, irdatlan rövid szoknyájában és mélyen kivágott pólójában, azonnal tudta, hogy még egyszer utoljára istentelenül meg fogja baszni a kocsiban. A csaj most mintha sokkal tágabb lett volna.

Ennyivel nagyobb lenne tehát a farka annak a seggfejnek, akivel majdnem fél éve kúrogat, hogy ennyire kitágította?

Beugrott neki az a kép, ahogy Jenny kéjesen nyög az alatt a faszfej alatt, és könyörög neki, hogy még mélyebbre hatoljon. Hirtelen hányinger fogta el. Aztán eszébe jutott, amit ma este fog tenni mindkettőjükkel, és a lányba élvezett. Miután felöltöztek, Jenny hátulról átkarolta őt, és azon az istenverte kívánatos hangján a fülébe súgta: Szeretlek.

Hát persze, hogy szeretsz.

Amikor megérkeztek Cameronékhoz, Anya kitörő örömmel fogadta őket. Jennynek különösen örült.

Fogalma sincs.

Apa semleges arccal fogadta mindkettőjüket. Különösen a lányt.

Leültek az ételtől roskadozó asztalhoz és nekiláttak a kellemes kis falatozásnak. Tányércsörömpölés. Csevegés. Bugyuta vihogás. Egymásnak titokban odavetett pillanatok a lány és a férfi közt. Eltévedt kezek az asztal alatt.

Hát persze, hogy egymás mellé ültek.

A vacsora végén Cameron felállt. Megköszörülte torkát, kezével végigsimított szedett-vedett ingén, majd előhúzta alóla revolverét.

Mindenki ereiben meghűlt a vér. Csak Daniel próbálta tovább folytatni az evést.

Cameron magasba emelte vörösborral teli poharát.

- Pohárköszöntőt szeretnék mondani erre az igazán nagyszerű családra. – mosolyogva pásztázta végig az asztalnál ülők arcait.

Ó, a félelem…

- Először is Danielhez szólnék, mert ő úgysem érti... Ez idő alatt ti pedig elgondolkozhattok azon, hogy vajon nektek mit akarok mondani. Nem olyan nehéz kitalálni, higgyétek el. – mosolygott… - Nos Daniel… Még csak két éves vagy. Egy két éves, kurva idegesítő, nyáladzó kis takonypóc…

- Cameron, könyörgöm ne csináld! – hallotta maga mellől az anyja rimánkodó hangját.

- Fogd be anya! – ordított, miközben a nőre szegezte fegyverét. – Majd rólad is szó lesz… Várd ki a sorodat. – mondta már nyugodtabb hangon. – Szóval Daniel… - fordult újra öccséhez – El sem tudod képzelni, milyen jó helyzetben vagy. Mindent te kapsz ebben a családban. Mindent. Az összes figyelmet. Az összes szeretetet, ami ezekbe a nyomorult emberekbe szorult – mutatott fegyverével szüleire – Sőt, még az összes pénzt is rád költik. Hidd el, mindez nem sok, pláne nem a szeretet része, de még mindig több, amit én valaha kaptam… Fogalmad sincs, mennyire szerencsés vagy. Téged tartanak valamire. Engem azonban sose tartottak semmire. Amit nem értek, mert én legalább életképes vagyok, nem úgy, mint te… Milyen lesz majd neki így élnie, anya? Mégis milyen? Egész életében gondozni fogod? Cserélni a pelenkáját? Hallgatni az idegesítő nyafogását? Mindketten tudjuk, hogy nem fogod. Felesleges élned, kicsim.

- Cameron kérlek… - az újbóli könyörgést hallva a plafonba lőtt. Mindenki sikított. Daniel arcán is megjelent a kétségbeesés.

- Jól van anya! Akkor foglalkozzunk veled… Tudod, mindig is egy figyelemhiányos ribanc voltál, nem is tudom, mit hittem… Hogy majd kivárod a sorodat. – elnevette magát. Anyja arcáról eltűntek a könnyek. Helyét kemény szigorúság vette át. – Te ugyan mindig figyelmet igényeltél, de arról elfeledkeztél, hogy talán mások is igényelnék a te törődésedet. Persze, tudom, hogy Daniel extra figyelmet igényel, ezért nincs időd rám, értem én… De ő még csak két éves. Az előző tizennégy évben, ugyan miért nem tudtál időt szakítani rám? – a nő nem válaszolt, továbbra is csak meredten nézett fiára. Cameron szomorú lett. Valami kétségbeesett mentegetőzést várt válaszul. De nem kapta meg. Csalódottan ingatta meg fejét. – Mit is vártam… Ne haragudj. Egyértelmű, hogy sosem érdekeltelek. Akkor térjünk át a kedvenc témádra: rád és a házasságodra.

- Cameron, hagyd ezt abba! – szólalt meg az apja is. Fia szavak helyett csupán egy sokat mondó pillantással válaszolt neki, amivel azonnal belé fojtotta a szót.

Hát tudja.

- Szóval anya… Mióta is tudod, hogy apa mással kúrogat délutánonként? – a nő nem válaszolt. Cameron sóhajtott. – Akkor megpróbálom még egyszer. Kedvesen. Mióta tudod, hogy apa mással kúrogat délutánonként? – ezúttal minden szótagot külön kihangsúlyozva mondott, hogy anyja biztosan megértse. Ezúttal sem érkezett válasz. – Anya a kurva életbe! – ordított, majd pisztolyával újra a mennyezetbe lőtt.

- Fél éve! – ordította félig sírva a nő – Fél éve… - ismételte, majd zokogni kezdett.

- Hmm… Érdekes. – mondta Cameron elmélázva. - És miért nem váltál el?

- Te is tudod, hogy nem lehet… Nem tudnék hova menni… És itt hagyni Danielt… Képtelen lennék.

- Hmm… Megint itt vagyunk. Itt hagyni Danielt. Szívem szakad meg amiatt a magatehetetlen kis korcs miatt. Engem nem is sajnálnál. Engem… Bár mindegy is. Már megszoktam. De tudod mi jutott eszembe? Jennyt nagyjából nyolc hónapja mutattam be apának. És azt is tudom, hogy akárcsak apa, Jenny is nagyjából fél éve teszi szét valaki másnak a lábát. Ez véletlen lenne? – fordult apjához és barátnőjéhez. Mindkettejük ereiben meghűlt a vér. Anya is csak meredten nézett rájuk. Néma csend nehezedett a jelenlévőkre. Csak Daniel bömbölését lehetett hallani.

- Ez nevetséges. – próbált hárítani az apja. – Ugyan már Cameron… Pont a barátnőddel… Hisz még csak…

- Hisz még csak tizenhat éves. És tudod apa, itt Amerikában, ha egy harmincas férfi egy tizenhat éves lánnyal kúrogat, az kurvára bűncselekmény. És ha az erkölcstelenséget is büntetnék, te bizonyára életfogytiglant kapnál. De mivel sajnos nem teszik, ezért nekem kellett a kezembe vennem az igazságszolgáltatást.

- Szívem, ugye ezt te sem hiszed el? – fordult a férfi feleségéhez, mintegy utolsó mentsvárat keresve. Azonban a nő legutolsó gondolata lett volna hinni a férjének. Tudta, hogy a fia most az egyszer igazat mond.

- Ne aggódj apa. Megkérdezzük Jennyt is. – mondta Cameron, majd a barátnőjéhez fordult. A lány egész testében remegett.

- Cameron én… Én szeretlek… Soha…

- Ahj istenem, hogy ti mennyire unalmasak vagytok! Egyikőtökben sincs annyi tartás, hogy beismerje, amit tett? – senki sem reagált. – Hát jó. Akkor vegyük végre hasznát ennek a kibaszott nagy tévének. – mutatott a háta mögött lógó plazma tévére. – És ne haragudjatok, de ehhez hátat kell nektek fordítanom, ebben az esetben pedig fennáll az esélye annak, hogy valamelyikőtök esetleg a hátamba vágja a konyhakést, hogy élve kikerüljön innen, szóval elnézéseteket kérem, de meg kell, hogy kötözzelek benneteket. – közölte mintegy egyszerű, mindennapi tényként, majd kinyitotta a komód legfelső fiókját, hogy elővegye a már odakészített kötelet és elkezdje a székhez kötözni négy vendégét. Szó nélkül hagyták. Csak Jenny próbált könyörögni, azonban egy pofonnal őt is elhallgattatta. A tévéhez lépett, csatlakoztatta mobiltelefonját, majd elindította a videót.

A videó Jenny szobáját mutatta felülnézetből. Jobbra a komód, rajta a tévével, az ablak előtt az íróasztal, mellette pedig Jenny ágya, rajta pedig a lány és Cameron apja. Meztelenül. Szeretkeznek.

Szeretkeznek…? Sokkalta inkább nevezhető baszásnak az, amit a kamera rögzített. Jenny éppen szájával kényezteti a férfi meredező férfiasságát, aki kéjjel telt arccal nyugtázza a lány szolgálatait. Kis idő múlva hajánál fogva rántja maga elé a lányt, majd hátulról hatol belé. Jenny hatalmas nyögései csak még szaporábbá és hangosabbá válnak, amikor a férfi gyors tempóban ki-be kezd járni benne. Cameron felhangosítja a tévét. Az egész házat Jenny és Cameron apjának a nyögései töltik be.

- Elég lesz. – mondja az apa.

- Pedig még csak most jön a kedvenc részem. Tudod, amikor hirtelen kihúzod a farkadat, a hátára fordítod, aztán ráélvezel az arcára, ő pedig…

- Cameron elég lesz! – ordított ezúttal az anyja. Ez a kép örökre beleégett emlékezetébe.

- Hát jó, ha nem akarjátok végig nézni… - mondta csalódottan, majd leállította a felvételt. – Tudod apa, nagyon nagy farkad lehet. Mióta Jennyvel csináljátok, sokkal tágabb lett. Nagyon jól érezni. Tudod anya, most már tudom, anno miért mentél hozzá apához. Nem a csinos kis pofája miatt vagy az intelligenciája miatt, hanem csakis a nagy farka volt az, ami megfogott benne.

- Te szemét. – ordította bőszülten az apja. Fel akart állni, hogy a lelket is kiverje a fiából, de a kötél megakadályozta ebben. Összetörten roskadt vissza a székre.

- Még ő a szemét? – kérdezte bőszülten a felesége. Ölni tudott volna a szemével. – Te kúrogatod a tizenhat éves barátnőjét. Tizenhat, John… Kettőtök közül neked kell a pokolban rohadnod. Nem neki. És te, Jenny… Ránézésre is egy ribanc vagy. De hogy a barátod tulajdon apjával… Ezt még belőled sem néztem volna ki. – Cameron arcán mosoly jelent meg. Egész este ezt várta. Az indulatokat.

- Talán ha maga megfelelően kielégítette volna, nem csinálta volna ezt. – vágott vissza a lány. – Nézett már tükörbe? Maga öreg. És csúnya. Csodálom, hogy egyáltalán valaki lefeküdt magával. Minimum kétszer. – nézett rá a két fiára.

- Te utolsó ribanc. – anya a székkel együtt próbált felállni és Jenny felé indulni, lendületével azonban felborította az asztalt díszítő adventi koszorút mind a négy égő gyertyájával. Az asztalterítő azonnal lángra kapott. Cameronból önkéntelenül is kárörvendő kacaj tört ki.

- Hát ez kurva jó! Jobb, mint ahogy elterveztem.

- Cameron, miről beszélsz? Oltsd már el! – rimánkodott Jenny. A fiú ezt azonban már nem hallotta. Már az udvaron volt. A garázs felé rohant. A benzineskannákért.

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Az égő házának háttal állva gyújt rá a cigarettájára. Az égő faberendezések illata keveredik a dohány jellegzetes szagú füstjével. Azokra gondol, akik a házban maradtak. Az ő négy adventi gyertyájára és a ragyogó karácsonyfájára…

Akaratlanul is eszébe jut a népszerű karácsonyi gyerekdal.

Ég a gyertya ég,

el ne aludjék,

szíveinkből a szeretet

ki ne aludjék.

Ég a gyertya ég,

el ne aludjék,

szívünkből a rosszaság is

kitakarodjék.

Ég a gyertya ég,

nő a fényesség,

sötét Földhöz a fényesség

egyre közelébb.

Ég a gyertya ég,

az adventi négy,

azt lobogják, azt hirdetik:

Jézus üdvözlégy!

Szerelem - Együtt II.

2015. október 5.

Apa meghalt.

Tegnap hívtak a kórházból.

Szívroham.

Emlékszem, tinidzser koromban mindig azt találgattuk, hogy hogyan fogunk meghalni. Nála két lehetőséget láttunk: szívroham anyám miatt, vagy agyvérzés a magas vérnyomása miatt, az én esetemben pedig egy egyedül ülő, megkeseredett öreg nénit láttunk a kutyáival, akiknek a néni az Alzheimer-kórja miatt hetek óta elfelejtett enni adni, így a kutyák végül saját gazdájukból kezdenek el falatozni.

Igen, mindig is morbid fantáziánk volt, de abba sosem gondoltunk bele, hogy a fantázia egyszer valósággá fog válni.

Apa esetében ez azonban megtörtént.

A nő, aki felhívott semleges hanggal közölte a hírt. Legalább tettethette volna, hogy egy kevéske empátiával viseltet irántam. Egy, de még ezer ember halálától sem áll meg a világ. A halott ember szeretteinek élete azonban igen. Úgy, ahogyan az enyém is.

Még fel sem fogtam teljesen… Olyan távolinak tűnik az egész… Napok óta csak magam elé meredve ülök a kanapén. Még sírni sem tudtam.

Semmit nem érzek. Csak ürességet.

2015. október 8.

Napok óta a temetést szervezem. Ezzel legalább lefoglalom magamat… Szépen lassan el lesznek intézve a dolgok. A virágok, a meghívók, a hamvasztás és minden egyéb. A szertartás szombaton lesz. A szülei mellé fogják temetni. Ha létezik a túlvilág, ahonnan a halott lelkek figyelik a Földön maradt szeretteiket, akkor talán most boldogok…

Anyám hétfő óta hívogat, de sosem veszem fel. Nem tudom, mit akar mondani. Nem tudom, miért akar velem beszélni. Nem vagyok kíváncsi, milyen kárörvendő monológot írt apám halálának tiszteletére. A temetés időpontját sem tudja. Évek óta nem láttuk egymást, és meg szeretném tartani ezt a jó szokásomat.

Pár órája előkészítettem az egyik fekete ruhámat. Azt, amelyiket apa a legjobban szerette. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valamilyen okból kifolyólag fogok feketét viselni…

2015. október 11.

Anyám szokásához híven ismét mindent tönkretett.

Amikor odaértem, közel sem éreztem magamat olyan levertnek, mint amilyennek az odavezető úton. Jó volt látni apa régi, gyerekkori barátait egy helyen, akik mind azért jöttek el, hogy leróják tiszteletüket és megemlékezzenek róla. Szinte mindannyian emlékeztek a kislánykori önmagamra és apával megélt közös emlékekről meséltek nekem, amiket persze már apától is vagy ezerszer hallottam, de mégis valamiféle boldogsággal töltött el ezeknek a történeteknek a végighallgatása. Láthattam, hogy apa rajtam kívül mennyi embernek volt még fontos. Nem volt tehát értelmetlen az itt léte…

A temetést tartó pap maga is apa régi ismerősei közé tartozott, így valóban egy nyugodt, családi hangulat lebegte körbe és fedte el a jelenlévőkön ülő gyászt.

Aztán berontott anyám.

Fogalmam sincs, honnan tudhatta meg a helyszínt és az időpontot. De megtudta, és eljött.

Eljött és jelenetet rendezett.

Nem is tudom, mit vártam tőle. Ha életében nem hagyott egy perc nyugtot se apának tudhattam volna, hogy nem a halálakor fogja ezt megtenni.

Eleinte mindenki próbálta illedelmesen kitessékelni őt. Elmondták, hogy egyszerűen nem kívánatos vendég, és meghívója sincs, szóval szépen kérjük, távozzon. Ez azonban persze eszébe sem jutott. Egyre nagyobb hangerővel kezdett ordítozni, majd amikor az egyik férfi azzal a szándékkal megragadta a karját, hogy kivezesse, az egész egy amerikai valóság showba illő nevetséges jelenetté fajult. Anyám vadul kalimpált kezeivel és ordítozott, hogy ez így meg úgy erőszak. A férfi végül elengedte a karját, majd odaszólt nekem, hogy hívjam a rendőrséget. Anyám erre még inkább vérszemet kapott, így még el sem indítottam a hívást, máris rám vetette magát. Ugyanazt elkezdte mondani, amit egész életemben hallgattam tőle. Hogy reméli tudom, hogy soha sem szeretett engem, és úgy egyáltalán, soha senkinek nem számítottam és nem is fogok soha.

Igen, tisztában vagyok vele, köszönöm.

A rendőrök hamar kiértek. Azt mondták, vádat fognak emelni, de ne várjak csodát.

Nem tudták, hogy már rég nem hiszek a csodákban.

A szertartás befejeződött, de már minden elveszett, ami korábban egy kis szépséget adott neki. Anyám magával vitte.

Mindig, mindent magával vitt, aminek egy kicsi köze is volt a jóhoz, cserébe pedig elképesztő mennyiségű gyűlöletet és szomorúságot hagyott maga után. Ő tette egyértelművé számomra, hogy örök életemben egyedül leszek. Hogy ha egy időben azt is gondolom, hogy van valakim, el fogom veszíteni. Az életemen kívül csupán ezt a nyomorúságos érzést adta nekem.

Késő este értem haza. Össze voltam törve. Neki nem mondtam el még csak azt sem, hogy apa meghalt. Nem akartam, hogy tudja. Nem akartam, hogy sajnáljon, nem akartam ezzel terhelni. Sosem mondtam el senkinek semmit. Soha nem bíztam az emberekben. Hiszen ha az ember a saját anyjában nem bízhatott, ugyan kiben tudna?

Aznap este azonban már nem bírtam tovább. Menthetetlenül összetörtem. Úgy éreztem, soha többet nem leszek képes magamat összeszedni. Egész eddig minden egyes alkalommal, amikor darabokra törtek, egyesével próbáltam felszedegetni a földről az összetört darabjaimat és próbáltam belőlük újra összerakni magamat. Néhány darabot azonban elvesztettem az évek során, így minden törés után kevesebb lettem pár darabbal. És egyre gyengébb is. Ezúttal azonban az akaraterőm is összetört, ami nélkül tudtam, képtelen leszek összegyűjteni a szilánkjaimat.

Ennyit érek.

A konyhapadlón ülve zokogtam. Ő pedig átölelt és ráeszméltem, hogy a lelkemmel és azzal a pohárral együtt, amit nemrég ejtettem le a magam körül felépített falak is szilánkosra törtek. Mindent el akartam mondani neki. Az egész történetet a gyerekkoromról, az anyámnak csúfolt nőről és apáról, arról, amit miattuk érzek és hogy mennyire de mennyire értéktelen vagyok a világban. Mindezeknek a dolgoknak csak egy töredékét tudtam elmondani neki. A szavamba vágott.

Mindig is tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy visszanyerjem önmagamat. Ez ezúttal sem volt máshogy. Csak arra emlékszem, hogy felemelt a földről, odavezetett a kanapéhoz és hosszasan beszélt hozzám.

Szavaival nem csak a földről emelt fel, hanem visszaadta azokat a darabjaimat, amiket rég elveszettnek hittem. És tudom, hogy sosem leszek képes eléggé megköszönni ezt neki.

Szerelem - Együtt I.

2015 októberében már lassan nyolc hónapja együtt voltunk. A téli randevúnktól kezdve számoltuk az együttlétünk idejét. Attól fogva éreztük azt mindketten, hogy átléptük azt a keskeny határmezsgyét barátság és szerelem között, mely sokak szerint nem is létezik.

Ezalatt a közel nyolc hónap alatt egyre jobban megismertem Őt, de közel sem teljesen. Sőt, még most, több, mint egy év után sem lenne bátorságom azt mondani, hogy teljes egészében ismertem.

Ahogy egyre közelebb kerültem hozzá, egyre jobban beleszerettem. Első találkozásaink alkalmával tökéletesnek láttam Őt. Tökéletesnek és éppen emiatt elérhetetlennek. Aztán az elérhetetlenség megszűnt, és egyszer csak a karjaimban tudhattam. A napok, hetek, hónapok alatt azonban arra is ráeszméltem, hogy Ő sem tökéletes.

És ezzel nem is volt baj.

Igazából Ő maga hívta fel a figyelmemet ezekre az apró, teljesen lényegtelen dolgokra, amiket magamtól sosem vettem volna észre. Tökéletesen elégedetlen volt Önmagával, és ezt nagyon sokszor hangoztatta is. Mindig mondta, hogy túl kerek az arca, túl magas a homloka, nem elég szép a bőre, na és hogy túl kövér.

Mindig jót nevettem ezeken.

Igen, kerek volt az arca. Igen, magas volt a homloka. Nem, nem volt vékony és nem volt tökéletes a bőre sem. De érdekeltek ezek a dolgok valaha is engem?

Nem.

Mert ezekkel együtt volt gyönyörű.

Minden egyes alkalommal, amikor megkérdeztem Tőle, miért gondolja azt, hogy csúnyább lenne, mint az összes többi lány, nem tudott válaszolni. Nem tudott válaszolni, mert ez az állítás nem volt igaz. Csupán azért látta csúnyának Magát, mert Önmagáról volt szó, Ő pedig végtelenül kritikus volt Önmagával szemben. Ha ugyanezt a külsőt valaki máson látta volna, valószínűleg Ő is szépnek gondolta volna. Csupán az nem tetszett neki, hogy a tükörben látja.

Aznap este zaklatottan ért haza.

Egész héten furcsa volt. Szomorúnak és elveszettnek tűnt, de ahányszor rákérdeztem ennek az okára, mindig csak legyintéssel válaszolt. Ezalatt az idő alatt már megtanultam, hogy ilyenkor felesleges faggatnom, ezért mindig csak átöleltem, és hosszú percekig így üldögéltünk. Majd ha úgy akarja, elmondja – gondoltam minden egyes alkalommal.

Amikor egy szombat reggel bejelentette, hogy el kell mennie, és majd valamikor este fog csak hazaérni nem kérdeztem, hogy hová megy, vagy hogy mit fog csinálni. Nem láttam rá okot.

Este, amikor hazaért, volt valami furcsa a szemében. Igyekezett kerülni a szemkontaktust, de mégis észrevettem szemeiben azt a különös csillogást.

Könnyek.

Még sosem láttam sírni azelőtt.

Már akkor tudtam, hogy erős lány. Sokkal erősebb, mint az átlag ember. Így ha sír, akkor annak valami nagyon komoly oka kell, hogy legyen.

A konyhapultra támaszkodva zokogott. Remegő kezével egy pohárért nyúlt, azonban még mielőtt vizet engedhetett volna bele, kiejtette a kezéből, a pohár pedig egy hangos csattanás után apró szilánkokra törve hevert a padlón.

Természetesen azonnal – még mindig zokogva - nekilátott a szilánkok összetakarításának. Lassan odaléptem mellé, gyengéden kivettem a kezéből a seprűt, majd odavezettem a nappali kanapéjához, leültettem és átöleltem. Pár perc után éreztem, hogy kezd megnyugodni.

- Mi a baj? – kérdeztem gyengéden.

- Én… Én csak… Apa meg… Meghal… - a mondat vége ismételt sírásba fulladt, de nem is kellett befejeznie. Értettem enélkül is. Hosszú ideig szinte megállás nélkül sírt. Szörnyű volt. Tehetetlen voltam. Ő szomorú volt, én pedig nem tudtam tenni ez ellen semmit. Semmit.

- Tudod, sosem… Sosem tudtam elképzelni, hogy milyen érzés lesz ezt átélni. Tudtam, hogy egyszer meg fog halni. Hiszen mind meghalunk egyszer. De hogy ilyen érzés lesz… Hogy ennyire fájni fog… Amikor megtudtam, fel sem fogtam igazán. Csak ma, a temetésen. Látni azt az embert mozdulatlanul… élettelenül, akire egész életemben számíthattam… Azt az egyet, aki úgy szeretett, ahogy vagyok…

- Miért nem mondtad el? Tudod, hogy rám mindig számíthatsz.

- Igen, csak… Csak nem akartalak terhelni vele… Azt hittem, hogy… Eddig mindig, mindent egyedül csináltam végig. Azt hittem, ez is menni fog, de ez… ez nem megy… Ne haragudj… - úgy látszott, újra elkezd majd zokogni, de egy kis szünet kellett csak, hogy folytatni tudja. – Tudod, nem is lett volna olyan szörnyű, ha anyám meg nem jelenik… Nem kapott meghívót, így fogalmam sincs, honnan tudhatta meg, hogy mikor lesz a temetés. A ravatalozás közepén egyszer csak berontott és elkezdett ordibálni… Szidta apát… Rendőrt kellett hívni, mert nem volt hajlandó elmenni… Egy káosz volt az egész… Nem értem… Ha már éltében nem hagyta békén, legalább halálában hagyja nyugton… - itt sóhajtott egyet. Nem tudtam, mit mondhatnék. – Tudod, sosem szerették egymást. Apa szerette anyámat, de neki csak a pénz kellett. Hogy hozzá kösse magát, teherbe esett. Csak azt nem vette számításba, hogy apa esetleg csődbe mehet. Nem tartotta lehetségesnek, egy idő után azonban mégis bekövetkezett. Ezek után persze apa lett az oka mindennek. Aztán amikor elég idős lettem, már én is. Sosem voltam elég jó. Kiváló tanuló lettem volna, ha tudtam volna rajzolni, de nem tudtam, ezért rajzból mindig csak négyesem volt. Szép se voltam soha, és ezt elég sűrűn az orrom alá dörgölte. Mindig azt mondta, hogy ha már kiváló tanuló nem vagyok, legalább szép lehetnék. Tanulhattam akármennyit, megírhattam az összes dolgozatot ötösre, letehettem volna a világ összes nyelvvizsgáját, akkor sem lettem volna neki elég jó. Mindig mondta, hogy nem érek semmit. Hogy nem érti, miért vannak barátaim, miért áll egyáltalán bárki is velem szóba, hogyan tud bárki is rám nézni. Hogy sosem leszek elég jó senkinek. Hogy sosem fog soha, senki szeretni. Mert nem vagyok elég jó. Persze mindent megtettem, hogy ezt megcáfoljam, de úgy látszott, sosem fog sikerülni. Volt pár kapcsolatom. Pár elég elbaszott kapcsolatom. Minden alkalommal, amikor anyám fülébe jutott egy-egy szakításom híre, látszott az arcán, hogy örül. Egyszerűen örült… Érted? Örült, hogy igaza van. Örült, hogy semmi sem sikerül nekem. Hogy boldogtalan vagyok… Csak apa volt nekem. Mármint, voltak barátaim, de ezeket soha nem mondtam el nekik… Tudtam, hogy nem értenék meg. Mindegyikőjük boldog családból jött. Ahol a szülők szeretik egymást. Nekik ez volt a példa, amit otthon láttak. Ők ezt várták az élettől: boldogságot és szeretetet. Én pedig mit láttam? Színtiszta gyűlöletet…

- Egyáltalán… Egyáltalán miért vagy még velem? – kérdezte, szinte kétségbeesetten. – Amint kilépsz az utcára szembejön veled minimum hat, nálam sokkalta szebb lány, akik fele ilyen depressziósak, fele ennyire pesszimisták és minimum kétszer kedvesebbek nálam. Bármelyikőjüket megkaphatnád. Bármelyikőjüket. Miért pont én…?

- Egyszerűen Te kellesz nekem. Senki más. Te kellesz, minden hibáddal együtt… Tudom, hogy nehéz elhinni, ezek miatt, amiket most elmondtál, de… De gyönyörű vagy. Gyönyörű vagy és értékes. És igenis megérdemled a szeretetet. Tudom, hogy egy nagy semminek látod magadat. Hibák halmazának, aminek nem is kellene léteznie. De figyelj rám egy kicsit, ha… Ha tényleg az lennél, amit anyád állít, vagy amit Te gondolsz magadról, lenne ennyi barátod? Itt lennék én Neked? Hidd el, én sem engedek közel magamhoz sok embert, de akiket igen, azokat okkal. Nézz bele a tükörbe és gondolkodj egy kicsit. Nézd meg magad jobban és lásd meg magadban a szépet. Lásd meg magadban a jót. Nem hibák sorozata vagy. Nem vagy selejt. Eleve, ha csak a külsődet nézzük… Gyönyörű a hajad… Nem hiszem, hogy sok lánynak lenne ilyen dús, ébenfekete haja. És tudom, hogy utálod a fehér bőrödet, mert mindig is olyan napbarnított színűt akartál, mint ami a többi lánynak van, de hidd el… hidd el, hogy egy ritka szép kontrasztot képez a fekete hajaddal. És tudod te, hogy hány lány költ rengeteg pénzt ajakfeltöltésre abban reménykedve, hogy olyan ajkaik legyenek, mint a tiéd? Nem tudod, hogy milyen gyönyörű szemeid vannak… És az, hogy kövér lennél, egyszerűen nem igaz. Nem tudod, hány lány vágyik ilyen alakra, mint amilyen neked van. Nem tudod, hogy lány fordul meg utánad irigykedve az utcán. Csak a hibákat látod magadban. Nem tudod, mennyire odaadó vagy. Mennyire odaadóan tudsz szeretni, hogy mekkora szenvedéllyel tudod csinálni azt, amit szeretsz. Nem tudod, hogy mennyire erős vagy. Tíz ember nem bírná el azt a terhet, amit Te egyedül cipelsz magaddal nap mint nap. És végképp nem tudod, hogy ezek miatt és még más ezer dolog miatt mennyire szerethető vagy. Hogy mennyire szeretlek mindezek miatt… - mikor befejeztem, már nem zokogott, csak meredten nézett rám, majd gyengéden megcsókolt, és még közelebb húzódott hozzám.

Tudtam, hogy ez a csók egy köszönöm volt.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok!

Tudom, tudom, jó rég volt rész. Ne haragudjatok, de nagyon sokat kellett tanulnom, egyrészt az iskola miatt, másrészt pedig nyelvvizsgára készültem. DE végre vége, sikeresen letettem, így mostantól remélhetőleg ennél sooookkal gyakrabban lesznek részek. 

Köszönöm a türelmeteket, és remélem, tetszett az új rész. :)

További szép estét! :)

Sabina

Szerelem - Légyott II.

Már lassan egy hónapja találkozgattunk, amikor végre el mertem hívni vacsorázni. Még egy kérdés feltevése előtt sem féltem annyira, mint akkor.

Az addigi találkozásaink során végig úgy láttam, hogy élvezi a társaságomat, mégis csak remélni mertem, hogy igent fog mondani. Nem tudtam, hogy pusztán barátként tekint-e rám, vagy valami mást is érez-e irántam.

Kérdésemre azonnal rávágta, hogy igen. Olyan hirtelen válaszolt, mintha életének legfontosabb lehetőségét szalasztaná el azzal, ha csak egy másodpercet is késlekedik a válaszadással.

Gondolom mondanom sem kell, hogy legalább annyira örültem ennek a válasznak – ami ráadásul még csak nem is tétova, hanem határozott igen volt – mint a kisgyerekek a biciklinek, amit a karácsonyfa alatt találnak Szenteste.

Nem, annál sokkal jobban.

Mintha a leánykérésre mondott volna igent.

Csak utólag jutott eszembe, hogy gyermeki izgatottságom hevében teljesen elfelejtettem megmondani neki, hogy hova is megyünk. Csak az időpontot mondtam meg, a találka helyét és azt, hogy vacsorázni megyünk. De mivel nem tudtam a telefonszámát – tulajdonképpen még a vezetéknevét sem – semmilyen módon nem tudtam a későbbiekben értesíteni ezekről az „apró” információkról.

Egy elegáns étterembe terveztem a randevút, hiszen el se tudtam képzelni, hogy bárhová máshová vigyem el. Hozzá egyszerűen az elegáns dolgok illettek. Annyira finom, nőies megjelenése és kisugárzása volt, hogy el sem tudtam képzelni máshogy, mint egy drága étteremben ülve, vörösbort kortyolgatva beszélgetni valamilyen klasszikus irodalmi műről, vagy filozófiai elméletről.

Természetesen nem csak ez az oldala volt, de legelőször mindenkinek ezt mutatta, és elsőként mindig mindenki a belőle sugárzó intelligenciát vette észre, nem véletlenül. Nagyon okos, művelt lány volt.

A másik oldalát akkor még nem igazán volt alkalmam megismerni, hiszen még a hetedik találkozásunk után is idegenként tartott számon. Az idegeneknek pedig mindig a lehető legminimálisabbat mutatta meg Önmagából. Mindig csak a komoly, kimért oldalát igyekezte megmutatni a külvilágnak, pedig az, aki egy kicsit is bensőségesebb viszonyba került vele, azonnal megláthatta a szórakoztató oldalát, akinek ugyan kissé morbid és szarkasztikus humora volt, de mégis egy élmény volt a társaságában lenni. Ezt az oldalát csak kevesen ismerhették, csupán a legjobb barátai, mert valahogy mintha szégyellte volna. Nem, nem szégyellte, csupán félt, hogy ha nem azt a kimért oldalát mutatja, amit még az ügyvédek is megirigyelnének, akkor nem fogják komolyan venni, vagy esetleg elítélik azért, aki valójában volt.

Mindig is meg akart felelni másoknak, emiatt pedig képes volt teljesen másnak mutatni magát. Csak azért, hogy beilleszkedjen, alkalmazkodjon, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Pedig erre semmi szüksége nem lett volna. Igen, tudom, hogy minden Vele kapcsolatos dologról csak áhítattal tudok beszélni, de minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy semmi szükség nem volt arra, hogy megjátssza magát mások előtt: az egész lénye, a személyisége minden apró darabkája lenyűgöző volt. Csak Ő ezt nem látta.

Illetve nem látta egyértelműen.

Nem kellett sok idő ahhoz, hogy észre vegyem, hogy az egész lány ellentmondásokból áll. Az önbizalma legtöbbször a nullánál is kevesebb volt, de olykor meglepően nárcisztikusan tudott viselkedni.

Összességében véve tudta, hogy hova való, hogy mennyit érdemel meg, de mindig a két véglet, az önimádat és az önutálat között mozgott. A kettő közötti állapotot, az arany középutat sosem tudta megtalálni.

Ez csak egy volt aközül a több ezer ellentmondás közül, ami benne volt, és amivel nap mint nap találkoztam a későbbiekben. Egy másik hasonló dolog az volt, hogy szinte mindig fekete ruhákban járt, és nem érdekelte, hogy naponta ezer megjegyzést kap emiatt, de vörös rúzsban sose mert kilépni az utcára akármennyire is szeretett volna, nehogy valaki a szemére vesse.

Emiatt lepődtem meg, amikor vörös rúzsban jött el a vacsorára. Meglepett ugyan, de nagyon örültem neki. Egyrészt, mert fantasztikusan állt neki; kiemelte szája formáját, így ajkai még gyönyörűbbnek tűntek, mint amilyenek voltak. Másrészt mert biztos voltam benne, hogy egy hatalmas harcot vívott magával a tükör előtt, amikor a különböző színű rúzsai közül válogatott, és az, hogy a vörös rúzs mellett döntött egyértelműen azt jelentette, hogy Ő nyert.

Egyszerűen csodálatosan festett. Mármint Ő mindig gyönyörű volt, de akkor este valahogy még szebbnek tetszett számomra, ahogy ott állt a fekete ruhájában, vörös rúzzsal az ajkain és azzal az izgatottságot sugalló csillogással a szemében, ami még inkább különlegessé tette íriszének kék színét.

Meglehetősen izgultam, de azt hiszem ő sem volt ezzel másképp. Amikor megérkeztünk az étterembe és leültünk az asztalunkhoz, percekig egyikőnk sem tudott megszólalni, amíg végül el nem nevettük magunkat a helyzet kínos volta miatt. Mindketten úgy éreztük, mintha egy teljesen idegen emberrel szemben ülnénk, akivel még sosem találkoztunk. Az, hogy mindketten elnevettük magunkat, kissé feloldotta a feszült hangulatot, így könnyen találtunk egy beszédtémát, amihez mindketten hozzá tudtunk szólni.

Igen, vörösbort kortyolgatva beszélgettünk a klasszikus irodalmi művek színpadra vitelének nehézségeiről, ami ugyan unalmasan hangozhat, de mindketten élveztük. Ha nem is a témát, de egymás társaságát biztosan. Eredetileg úgy terveztem, hogy a vacsora után mindketten rögtön hazamegyünk – és szerintem Ő is erre gondolt, amikor a magassarkú cipője felvétele mellett döntött – de nem akartam, hogy vége legyen az estének. Úgy gondolom Ő sem, mivel amikor felajánlottam, hogy sétáljunk egy kicsit a belvárosban, ismét határozott igennel válaszolt.

Sokszor emlegettük később azt az estét, amikor mindketten pokolian fáztunk, neki pedig már három lépés után feltörte a lábát a cipő, de mindezek ellenére egyikőnk sem akarta, hogy vége legyen.

Akkor este többet tudtam meg róla, mint az addigi találkozásaink alatt. Sötétben mindig is jobban szeretett beszélgetni, akkor valahogy úgy érezte, biztonságban mutathatja meg a teljes Önmagát. Úgy érezte, mivel sötétben nem láthatja senki az arcát, így védve van mindentől, és így, az éjszaka takarásában nyugodtan elmondhat bármit, hiszen úgyis az éjbe vész.

Az a fajta lány volt Ő, aki mindent higgadtan tudott kezelni, de ha a véletlen odaégetett valamit a konyhában, az egyenlő volt a harmadik Világháború kitörésével.

Az a fajta lány volt Ő, akit nem érdekelt, ha a véleménye szembe megy az összes többi emberével, de teljesen őszinte véleményét mégse mondta el soha senkinek attól félve, hogy esetleg lenézik emiatt.

Az a fajta lány volt Ő, aki elfogadta, hogy nem lehet egyforma az emberek ízlése, de ha valaki akár csak egy enyhe utalást tett arra, hogy a Harry Potter bármilyen részletében rossz lenne, akkor egy minimum két órás kiselőadást tartott arról, hogy az illetőnek miért nincs igaza, és miért kell sürgősen megváltoztatni a véleményét.

Az a fajta lány volt Ő, aki mindenki panaszát meghallgatja, de tanácsot sosem ad, nehogy állást kelljen foglalnia valami mellett. Aki sose mondja el saját problémáit és érzéseit, mert nem akarja, hogy az emberek olyan dolgokat tudjanak meg róla, amikkel később esetleg hátba lehetne őt támadni. Aki utálja az embereket, de sokkal jobban retteg attól, hogy egyedül marad.

Ellentmondások egész sora volt Ő. De ezt is imádtam Benne. Mint mindent.

Bár nem akartuk, hogy vége legyen az estének, de éjfél körül már mindketten elég fáradtak voltunk, így felajánlottam neki, hogy hazakísérem.

Az épület elé érve ismét a csend vette át az uralmat. Ez is közös volt bennünk: amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, sosem tudtunk mit mondani. Újra végignéztem Rajta. Annyira gyönyörű volt, és annyira hihetetlennek tartottam, hogy eljött velem vacsorázni, hogy egyszerűen elnevettem magam, amiért ilyen szerencsém van Vele. Értetlenül kérdezte, min nevetek, én pedig válaszként megdicsértem a rúzsát, majd megcsókoltam.

Ötletem sincs, honnan jött a bátorságom ahhoz, hogy ezt megtegyem, de mivel nem lökött el magától, hanem gyengéden visszacsókolt tudtam, hogy nem követtem el hibát.

Szerelem - Légyott I.

2015. február 7.

Eddig összesen hétszer találkoztunk, de eddigi életem során senkihez soha nem kerültem ilyen közel, mint hozzá ezalatt a hét alkalom alatt.

Minden szerdán ott ült a kávézóban, ugyanazon a széken, ugyan annál az asztalnál, én pedig minden alkalommal ugyanannyira vártam a vele való találkozást. Egyszerűen szerettem vele lenni. Szerettem beszélgetni, kávézni vele, addig nevetni a rosszabbnál rosszabb viccein, amíg meg nem fájdul a hasam. Még azt is szerettem, amikor néha-néha a kínos csend beálltával pár percig mindketten csak meredten néztünk ki az ablakon azt várva, hogy ezúttal vajon melyikünk kezdi el hamarabb szidni a globális felmelegedéssel járó klímaváltozás negatív hatásait.

Az ember első ránézésre azt hinné, hogy rengeteg a közös dolog bennünk. Ha felszínesen nézzük a dolgokat, ez igaz is: szeretjük a filmeket, a színházat, a kultúrát, érdekelnek a világ dolgai. Érdeklődési körünket tekintve tehát tényleg hasonlóak vagyunk. A különbség a hozzáállásunkban mutatkozik meg.

Ő sokkal pozitívabban áll hozzá az egész világhoz. Bár az is igaz, hogy nem nehéz nálam pozitívabbnak lenni. Ő szereti az embereket, szeret társaságba járni, szereti a helyet ahol lakik, a családját, a munkahelyét… Egyszerűen szeret élni. Ő az az ember, aki nem mindig tudja racionálisan megítélni a dolgokat, hanem a legtöbbször hagyja, hogy érzelmei elragadtassák és a szívére hallgatva döntsön.

A legtöbb esetben az őrületbe kerget ez a hozzáállás – sosem értettem, hogyan lehet ennyire elégedett valaki az életével – az ő esetében azonban ez… Ez valahogy nem zavart. Sőt, szerettem ezt benne. Ez az életfelfogás valahogy hozzátartozott a személyiségéhez. Tőle, ettől az okos, humoros, mindig boldog embertől egyszerűen ezt várja el az ember, hogy szeressen mindent és mindenkit, úgy ahogy van.

Talán épp ezért gondolta azt, hogy én jó leszek neki.

Nem tudtam pontosan, mit érez irántam. Talán csak szimpla, hirtelen fellángolt rajongás vagy vonzalom az egész, ami pár hónap alatt kihúny, és később nyoma sem lesz. Szerelemre sokáig még csak gondolni sem mertem. Egészen addig a pillanatig igyekeztem elkerülni ezt a gondolatot, amíg el nem hívott vacsorázni.

A kérdés hallatára érzelmek egy olyan vihara szabadult el bennem, amiről el se tudtam képzelni, hogy létezik. Szinte most sem tudom felfogni: hogy érezhet egy ember egyszerre annyi, egymással teljesen ellentétes dolgot?

Válaszként szinte gondolkozás nélkül rávágtam, hogy igen. Olyan hirtelen jött, át se gondoltam az egészet, pedig mindig, mindent átgondolok, mielőtt kimondom. Ilyen lehet, amikor a szívem beszél az agyam helyett? Valószínűleg igen.

Nem tudnám leírni, hogy mit érzek pontosan iránta, csak annyit, hogy sosem éreztem még csak hasonlót sem. És azt, hogy ennél elcsépeltebb mondatod sem írtam még le soha.

Tehát azonnal rávágtam, hogy igen, elmegyek vele vacsorázni, mert egyszerűen el akartam menni. Visszagondolva nem is a válaszadáskor hezitáltam, hanem utána, amikor a színház felé mentem. Akkor megint belém hasított az érzelmek egy ahhoz hasonló kavalkádja, amit legutóbb azon a szerdán éreztem, amikor azt hittem, nem jön el, hogy újra lásson.

Kétségbeesés, kétely, némi öröm, és az édes, de kínzó remény.

Csak a szokásos.

Tudom, nevetséges. Erre nincs más szó. Egyszerűen nevetséges, hogy folyamatosan szenvedek és papírzacskó módjára hánykolódom az érzelmeim viharában.

Rengeteg embertől hallani, hogy akinek van minden nap étel az asztalán és van tető a feje felett, az legyen hálás azért, amilye van. Ebben van igazság, természetesen, de nézzünk egy kicsit magunkba. Mikor voltunk utoljára megelégedve azzal, amink van? Egyáltalán ki van megelégedve azzal, amilye van?

Ez talán az emberek sajátja. Hogy mindig csak többre és többre vágyunk, hogy sosem elég az, amink van, csak több és több kell, mindenből a lehető legtöbb.

Mindenki tökéletes életet akar, és mindenkinek hiányzik valami ebből a tökéletes életből.

Nekem pont ő hiányzott. Aki elfogad.

Nem mondom, hogy sose szerettek. Mindig sok barátom volt, mert bár túl őszinte vagyok, de ezt szinte mindenki szerette bennem. Az apukám, a tanárok, az osztálytársaim, a legtávolabbi rokonaim… Mind szeretettel gondoltak rám, amire sokszor rá sem szolgáltam.

Tehát nem, nem mindennemű szeretet nélkül kellett felnőnöm.

Csupán az anyai nélkül.

Erről nem fecsegnék megint, eleget nyavalyogtam már emiatt a korábbiakban.

Úgyse olvassa el senki, amit nem is bánok. Az én naplóm. Az én gondolataim.

Szóval igen, hiányzik a szeretet. De nem a baráti szeretet, hanem a szerelem. Volt már néhány – elcseszettebbnél elcseszettebb – párkapcsolatom, de egyikre sem emlékszem vissza szívesen, így nem hinném, hogy bármelyik is az életemet meghatározó hatalmas szerelem lett volna, amiről mindenki beszél. Mint már korábban írtam, attól függetlenül, hogy nem mutatom ki, hogy magányos vagyok, én is elsírom magamat a romantikus filmeken. Nem azért, mert olyan aranyos, ahogy a fiú csillogó szemmel vall a lánynak, hanem azért, mert én is erre vágyom és tudom, hogy sosem kapom meg.

Ezért mondtam tehát igent a vacsorára, hogy hátha mégis megkaphatom.

Amikor készülődtem úgy éreztem, mintha tíz évvel ezelőtt mentem volna utoljára randira; halálos idegesség közepette.  Természetesen a lehető legjobban akartam kinézni.

Hideg volt, de mégis a kedvenc fekete ruhám mellett döntöttem. Egyszer már ő is – mint mindenki más – megjegyezte, hogy nagyon sokat vagyok feketében. Azt hittem, mint a többieket, őt is zavarja, de nem sokkal utána hozzátette, hogy szerinte jól áll nekem.

Fogalmam sem volt, hová megyünk, és hogy vajon túlságosan kiöltöztem-e és esetleg nevetségesen fogok-e hatni az elegáns ruhámban. Nem tudtam, vajon túlzás lenne-e vörös rúzst viselnem, amit pedig annyira szeretek. Nem tudtam, hogy milyen cipőt vegyek fel, hogy le fog-e szakadni a lábam magassarkúban a sok sétától, vagy nem is fogunk egyáltalán sétálni?

Szokás szerint nem tudtam semmit.

Aztán eszembe jutott, amit az egyik találkozásunk alkalmával mondott. Pont a feltűnőbb rúzsokról beszéltem neki, hogy a legszívesebb minden nap valamilyen jó sötét színt hordanék az ajkaimon, de a legtöbbször nincs hozzá merszem, mert félek, hogy az emberek esetleg rossz szemmel néznének rám emiatt. Erre azt mondta, hogy csak legyek önmagam.

Így hát akkor este mégis vörösre festettem a számat.

A randevú meglepően jól sikerült. A kávézó előtt találkoztunk, onnan sétáltunk el egy nem messze lévő étteremhez, ami hál’ istennek meglehetősen elegáns volt, így nem bántam meg, hogy azt a ruhámat vettem fel. A vacsora után a belvárosban sétálgattunk. És bár annyira fáztam, mint még soha azelőtt, és a lábaim sem érezték magukat a legkényelmesebben a magassarkú cipőmben, ami az este vége felé már meglehetősen nyomta a lábfejemet, de a világért sem akartam, hogy vége legyen. Nem sokkal a séta megkezdése után feltűnt neki, hogy reszketek a hidegtől, és bár ő sem fázott kevésbé, mégis a vállamra terítette a szövetkabátját. Ezután közelebb húzódott hozzám, karjával pedig átölelte a derekamat, mondván, hogy így kevésbé fogunk fázni. Normális esetben azonnal ellököm magamtól azt, aki ilyen rosszul leplezve próbál hozzám érni, de akkor erre nem is gondoltam. Először is, így tényleg kevésbé fáztam, másodszor pedig szerintem ő nem is akart ezzel semmit leplezni, csak mondott valamit, mert úgy érezte, hogy egyszerűen mondani kell valamit. Harmadrészt pedig egyszerűen szomjaztam az érintésére. Emiatt öleltem át én is őt a jobb kezemmel.

Órák hosszat sétálgattunk így, a hidegben vacogca, egymást átölelve, beszélgetve. Éjfél körül lehetett már, amikor felajánlotta, hogy hazakísér. Sötét volt már, így nem nagyon tiltakoztam – bár fényes nappal sem tettem volna másképp. Az épület elé érve pár percig csak néma csendben álltunk, egymást nézve. Majd megjegyezte, hogy jó, hogy emellett a rúzs mellet döntöttem és megcsókolt.